Eldöntöttük, hogy szombat reggel, 29-én, hajnal 4 körül kelünk, házi főmanusszal lebeszélve 4.45-kor indulunk tuktukkal, és sötétben felgyalogolunk a Phnom Bok csúcsra: ott köszöntjük az első napsugarakat. Ehhez előző este, pontosabban késődélután eltuktukoztunk a pénztárakhoz (biciklivel akartunk, de kicsúsztunk az időből, nyílván miattam) és kicsit sétáltunk még a nagy híres Angkor Watnál. Jó volt újra ott, Matyi szerint sokkal feketébb, mint volt, de így is tökéletes volt az élmény. Bemelegítés: pipa.
Majdnem sikerült a terv szerint elindulni, én még a tuktuktól visszarohantam a belépőmért (valahogy amióta itt vagyunk, kicsit szervezetlenebb vagyok), és belevágtunk az „éjszakába”. Ahogy mentünk, szép lassan felkelt a vidék, asszonyok tüzet rakva főzték a reggeli levest a házak alatt, köszöntött a kakas, darabolták a pirkadat előtt levágott állatokat. Az a 10 perc késve indulás, plusz, hogy a tuktuk kicsit lassabb volt a tervezettnél pont annyit számított, hogy loholni kellett a meredek 600 lépcsőfokon, de felértünk (levegőt csak később kaptunk). Az első felbukkanó sugár már vígan táncolt az égen, de nem baj, mert a fák miatt úgysem láttuk volna tökéletesen a nagy pillanatot (enélkül is lélegzetelállító volt a látvány). Lentről felkísért minket a helyi kutya, nagyon rendes volt, felérve (szerencsére tényleg senki sehol), sikeresen felriasztottuk a kunyhóban függőágyában édesdeden szundikáló mondjuk gondnokot. A nap lángolt, meleg, csend, állathangok, no meg a hegy lábánál zajló esküvő hajnali maradékkornyikálása. Duriánfa, mangófa, madarak és napsugár, nem beszélve a kedvenc fámról, a chompei fáról, mely szószerint megkoronázta a látványt.
Szigorúan meg volt tervezve a nap. Következő állomás Banteay Samre volt, korban kicsit későbbi templom, mint előző társa (amely amúgy a pár nappal korábban látott Phnom Krom tesója). Itt már kicsit több turistával kellett megküzdenünk, de ez a hely is varázslatos volt (a toplistát ennek ellenére egy jó darabig a Bok vezeti majd). Ezután ittuk első kávénkat, reggel 10-kor (a késés miatt reggel már nem kockáztattunk), akkor következett be az első holtpont – kellett némi idő, míg összeszedjük magunkat. Nota Bene: az éve egyik legmelegebb napja volt, a napon simán 45 fok volt (Tuktuk Úr, amúgy Teach, itt éppen egy függőágyban aludt, míg ránk várt). Tovább mentünk Pre Rupba, amelyet eléggé megrágott már az idő vasfoga és szerencsésen a tövében vezették el a nagy utat, viszont nagyon erőteljes teret képez. Ott már grillen forgatott halnak éreztem magam, de még mindig nagy élvezettel másztunk. Egy nem túl jó ebéd és némi hűsítő söröcske után vágtunk neki a délutáni szekciónak: az első állomásra érve konstatáltuk, hogy mindketten lecsuklott fejjel zötykölődtünk a tuktutkban már több kilómétere, és semmi esélyünk nem volt a felüdülésre. Némileg tompa állapotban, de a szőrös kis Loleit megnéztük, ananász-munícióval érkeztünk Preah Ko templomához. „Szent tehén”, ezt jelenti a neve, és ott voltak, farkasszemet nézve az oroszlánokkal! Mivel úgy döntöttünk, hogy ha már a nappal keltünk, megvárjuk a búcsú idejét is, befészkeltük magunkat a forró kőre, mert még korán volt (később akartunk ebéd után indulni, de Tuktuk Úrnak esküvőre kellett mennie, ezért akkor indultunk, amikor ő mondta. Nem baj, vártunk...) És akkor Bakong következett, ott már főleg ültünk, és néztük a helyi gyerekeket, amint vérfagyasztó sebeséggel futkároztak a romokon, hangosan meghuhogva a dzsungel fölé szálló léghajót. És akkor nap lebukott a fák mögött....
