Nos. Hosszú nap volt ma, elkezdődött a Water Festival, a Thingyan (és igen, itt is van, és kemény harcossá válik az ember!).
Ez azt jelenti, hogy hamarosan az Új év is eljő, így príma alkalom az új kezdésre, mármint a mi yangoni kezdésünkre. Meg a híradásra (egy chiang mai-i (kaja)körképpel még tartozom, hamarosan az is lesz).
Egy hete érkeztünk tehát szinte pontosan, de mintha egy hónapja lett volna. A tény pedig, hogy nagyjából két hete még Siem Reapban ücsörögtünk valamelyik templomnál, szinte elképzelhetetlen, szóval egyértelmű, hogy egy időkapun mentünk keresztül.
Nincsen könnyű helyzetben az, aki röviden szeretné bemutatni e helyet, e myanmari világot, de szerencsémre papír van bőven, ezért lépésről lépésre lehet majd haladnom. Lenyűgöző itt minden és minden értelemben, fantasztikus és néha érthetetlen (persze, mondod, az én európai logikámmal és már megint mi ez: na jó, de nem olyan dolgokra gondolok, amiken már úgy átlendült az ember itt meg ott, Kambóban főleg, mert az egy, hanem van más is itt, de erre lesz sok kedves példa, meg nem rossz értelemben mondom ezt nyílván, hanem mert csak úgy, egész egyszerűen, mert érthetetlen. A feladat persze megérteni, és új gondolkodásmóddal közelíteni, de ehhez idő kell / fading voice...).
Hiába olvas sokat az ember történelemről, vallásról, tudja, hogy nagyon érzékeny viszonyok alakultak itt ki, nem csak most, hanem mondjuk 500 éve, és óvatosnak kell lenni, nem csak politikai értelemben, de a nagyon-nagyon sokféle itt élő népek miatti különbségek értelmében is. Ez persze, nyíííílván, gyakorlatban másképp néz ki.
Itt most találkozik az évszázados hagyományvilág a nagyon mai káosszal, én nem is értem, hogy az idősebbek hogyan viselik valójában ezt a hirtelen váltást – sokak szemében azt látom, hogy ők sem egyelőre. Hirtelen kezdett el özönleni a „minden”, és jóval nagyobb intenzitással, mint máshol.
Én naív, ha megpróbáltam vizualizálni, hogy mi lesz itt pl. a hétköznapok szintjén, arra gondoltam, hogy Kambószerűen lesz rengeteg utcai kajaárusok, kis helyi kajáldák, nyílván fontos cikkek boltjai, sok-sok ruha, alapcikkek sora stb, kulturális intézetek, piacok, és persze, itt-ott feltűnő külföldi vállalatok, néhány telefonbolt, autószerelő stb, de éjszaka pl. inkább sötét lesz és nagyon nyugi, és persze próbáltam nem elképzelni semmit, de mégis meglepődtem és utólag röhögök magamon. Hozzáteszem, mindez, amit most tapasztalok, Yangont illeti és nem a kis városokat, ahol valószínűleg ez még talán igazabb (bár már ki tudja). Yangon az üzleti központ és az ország legnagyobb városa, olyan 5-6 millió emberrel. Dúl itt az élet és a „felszabadult” életérzés, persze mértkétartóan és felszínesen egyelőre (azaz az emberek gondolkodása még nem változott meg úgy és annyira, sőt, és hivatalosan rengeteg hátrányos törvény maradt még érvényben, bármikor történhet bármi, azaz bármi), és főleg a nagyon fiataloknál érződik mindez, de dúlni dúl. Na de, ennél sokkal bonyoltutabb a helyzet, és ez így ebben a formában „nem igaz”, szóval mondjuk így, amit leírtam most, az volt az első nap érzése. A másodiké majd kéőbb jön.
Április 6, 19.30 körül leszállt a gép Yangonban. Még Chiang Mai repülőterén megállapítottuk Matyival, 4 óra várakozás után, hogy foggalmunk sincs mire számítsunk úgy igazán, és azért eléggé izgulunk, na. Kezdjük a vízummal, reméljük minden ok lesz. A szállás kapcsán, indulás előtt két nappal annyi változás történt, hogy a szervezet, akinek Matyi dolgozik, és amiért Chiang Maiba mentünk 5 napra, mert ott is van egy központjuk és ott vette át a projekteket meg lett „betanítva”, meglebegtette, hogy az egyik volt irodájukat szolgálati lakássá alakítják, és indításnak, a két hét beígért guesthouse-os szállás helyett, megkaphatjuk egy hónapra e bizonyos lakást (a projekt hosszú távú, hiszen ez lenne a jövőben a szervezet szolgálati lakása). Január óta tervezgették és már abszolút zajlik a költözés, és így meg úgy, volt ez csütörtök este (vasárnap érkeztünk). Nagyon jól hangzott, főleg, hogy az előzetes tájékozódás alapján egyetlen nehéz feladat van (a vízumon kívül, ha 30 naposnál hosszabbat akar az ember), az a szállás, ha külföldi vagy. Nagyon drága, a budapesti árakról indul, és a csillagos ég a határ, plusz a legtöbb esetben, fél, de inkább egy évnyi lakbért ki kell előre fizetni. Bankkártya, utalás itt még annyira nem működik, ha igen, nehézkes, és ugye az embernél nem feltétlenül van ennyi pénz csak úgy (talán itt a nagyobb bibi).
Szóval remek ötletnek indult, milyen klassz, egy egész lakás a miénk három hétnyi guesthouse-ozás után, de ezzel együtt volt teljesen elképzelhetetlen, hogy mi vár ránk. És nem azért, mert nem olvastunk el mindent és kérdeztünk meg mindent, hanem mert egyfelől sok ellentmondással bírtak a beszámolók, másrészt meg ettől függetlenül, elképzelhetetlen volt és kész.
A régi Ferihegyre emlékeztető, virágokkal és Happy New Year feliratokkal borított reptéren vártak minket (ez olyan jó érzés, Chiang Maiban pl. "My. Matyas" tábla várt minket :)), a szervezet egyik logisztikusa, és a tesója (nagyon kedves volt). Mivel mindenhol mindenki azt írta, hogy 9 után ne reménykedj semmiben, se kaja, se bolt, és 8.15 volt akkor, próbáltuk finoman megpendíteni, hogy amennyiben nincsen semmi ott a környéken, ahova megyünk, akkor nagyon megköszönnénk, ha beugorhatnánk vízért, cigiért és valami falatért egy boltba. De persze ha van minden ott a helyszínen, akkor felesleges és repüljünk.
És közben mentünk, és közben már kikötöttünk egy óriási bevásárlóközpontszerűnél (közben a hátsóülésről olyanokat mondtuk udvariasan, hogy kis bolt is megteszi, nem akarjuk az idejüket rabolni, csak hát reggel óta nem ettünk normálisat). Ott az alagsorban leparkolva bevezetődtünk egy nagy, pontosabban óriási élelmiszerboltba. A férfiakon ing vagy póló és aprókockás, köldök alatt megcsavart szoknyaszerű (longhyi), szinte mindenki arca bekenve drappszínű valamivel, olyan homokos krémmel, a nők nagyon szép anyagokban pásztáztak, hosszúszoknya-hozzáillő blúz, óriási tülekedés, nyűzsgés, rengetegen, és valami nagyon komoly dufta (tényleg, kőkemény tucctucc! nem jutottunk szóhoz) szólt a hangszóróban, vizipiszolyok és művirágok mindenhol (the Water Festival is coming you know). Fesztivál. És persze a bolt tele mindennel, azaz mindennel, amit megkívánhat az ember, szuper, kaja!!! De kísérőnk, bármihez nyúltam, azt mondta nagy vigyorral, hogy az már van vagy majd kint (én meg elég éhes voltam, és az érkezés sokkja, meg a hely miatt nem igazán gondolkodtam, Matyi, mint érkező munkatárs próbált hasznosan csevegni közben): víz van, helyi péksütiszerűt kint vegyünk, (sört nem mertünk így egyből), az így, az úgy (én persze nagyon udvariasan mosolyogtam és beleegyeztem mindenbe) úgyhogy lett belőle
Nem értettük, hogy most akkor miért is álltunk meg ott ahol, meg itt van minden, és fél 10 és pörög az egész és szuper, de végre itt voltunk és már ez hihetetlen volt.
Egy észrevehetetlen bejáratot céloztunk meg, amiben (!) egy varrógépnél varrtak éppen, ott mentünk be. Rendkívül szűk lépcsőkön fel a 4.-re, a végére már zseblámpával. Belépünk egy klassz méretű erkélyre és be a „lakásba”. Kinyílt az ajtó és egy fehér-zölddel lecsempézett nagy szoba-tér állt előttünk, könyvekkel, asztalokkal. Polcokkal, gépekkel.
Sebaj, biztos csak nem sikerült még ezeket elpakolni. Benyitunk a „szobánkba”: amennyiben mondjuk 2,5 méter széles, és 4 hosszú, az ajtón belépve feltárult a plafonig csempézett tér, jobbra egy 2 méter széles és 2,4 hosszú (mondjuk) duplaágy áll, vadiúj, mögötte beszorítva egy megközelíthetetlen komód és 3 cukifüggönyös ablak, ami a nagyszobára (!) néz. Meg új ágynemű. Meg Lúívitton mintás szuperpuha szőrös takaró és egy flakon sampon (!!!), 2 törülközővel. Ez volt a meeting room korábban, mondta kísérőnk nagyon büszkén (láthatóan nem volt egyszerű kipakolni miattunk). No lássuk, mi van még: konyha van, hűtő nélkül persze, meg nincs platni, de mosogatócsap az van meg sok üres konyhaszekrény, meg van könyvtár. Van esetleg „toilet”? Persze, és kinyitja egy szűk pottyantósnak az ajtaját: hehe, magamban, de jó lesz – amúgy szép tiszta volt ahhoz képest. Na jó... és hol tudunk zuhanyozni? Kinyitja megint a pottyantós ajtaját: nézzük a pottyantó lyuk felett kilógó zuhanyfejet, már nem annyira hehe. De ez nem működik, huh. És kinyit egy másik ajtót: ott egy angol-wc (magamban: hurrá!) meg egy szürke hordószerű tartály. Félve utalok arra, nem látunk zuhanyrózsát. Hát igen mondja, ezt így szoktuk, és kiemeli a tálkát a vízzel teli tartályból (na jó, az egy dolog, ha valaki így, de itt igazából azért nem volt, mert ez egy iroda volt és nem zuhanyzott senki, de fiús zavarában, mivel nem volt kialakítva a lakás még, és megcsúsztak a költözéssel, mosolyogva azt mondta, hogy ezt így itt.). Magyarán nem sikerült tervszerűen átköltözni és legalább kicsit kipofozni a helyet. Vajon miért nem készítettek fel erre lelkileg (egy kicsit?).
Hálásan köszöntük a sampont, meg az ágyat, mert azon mindenki nagyon sokat munkálkodott az egész szervezetben, well, then see you tomorrow at the office, mondta Matyi. Ja igen, holnap reggel még néhányan ide jönnek dolgozni, amíg nincs átköltözve az egész iroda. Oh well, what time? Around 9. Oh well.
Már csak annyi volt aznap este, hogy kiderült, amikor 5 perccel kísérőnk távozása után futottunk le egy sörért feszültségoldás gyanánt, hogy nincs kulcsunk a lenti rácshoz (de egy néni kegyes volt velünk és kézzel-lábbal megbeszéltük, hogy kifutunk és jövünk kajával meg sörrel és ő megvár minket és visszaenged).
Kellett mondjuk 1 óra, míg szépen átbillentünk és a dolgok jó oldalát láttuk, de sikerült és legyintettünk, jót nevettünk a dolgon. Sampon, miért pont sampon? (A lényeges pont.) Amúgy is, „holnap megkérjük őket, hogy legyen inkább az eredeti terv” és átmegyünk a guesthouse-ba, mert a tálkás fürdés jó dolog ugye, de lassan egy hónapja úton vagyunk és amúgy is. Meg nem tudunk kipakolni, nincs hova, nincs egy tükör, meg egy iroda közepén vagyunk. És minden nap ott vannak emberek (csak 3, de ugye). Meg meg, és már lelkileg felkészültünk egy pici kényelemre és egy hónapos stabilitásra (legalább, mert szó van róla, hogy hosszú távon kivegyük).
Az egyből öt nap lett, mert semmi sem olyan egyszerű, de ezt a fejezetet máskor írom meg. De tök jó, az ember alkalmazkodik, remél és szépen alakítja magát és környezetét. A vegyes cikkek boljtában már jól ismernek minket.
Végül sikerült átbeszélnünk a terveket a szervezettel és április végéig kis haladékot kaptunk, hogy eldöntsük, hol és hogyan lakjunk (ők meg pl. kiköltöznek addig...) és, tattadadam: majd akkor meglátjuk! Addig meg megkaptuk a guesthouse kártyát 10 napra.
Azóta minden nap tele van felfedezéssel, örömmel és meglepetéssel, és nagyon jól érezzük magunkat, tátott szájjal nézünk és figyelünk. Én járom a várost, munkát keresek egyfolytában, kalandozom, és egyre viccesebbeket eszünk.
Matyi már érkezésünk utáni hétfő reggel 9-kor munkába állt, és egy kemény hét után most 10 napig nem dolgozik... mert Vízfesztivál van!!!!!
Tegnap dél körül átjöttünk a belvárosba (eddig kicsit kijjebb voltunk, Északra, Kamayut Townshipben kérem szépen) és egy nagyon helyes guesthouse-ban időzünk a dzsumbuj közepén.
A fesztivál kapcsán hamarosan tudósítónk jelentkezik a helyszínről.
(Nagyon lassú itt most az internettó, úgyhogy egy kép dukál csak egyelőre: címe: terasz kiláttással, első lakásunkból ezt láttunk (részben)).
