Elkezdődött. Vasárnap, 13-án.
Előző nap, Matyi azt tanácsolta, nem ártana vennünk egy kis műanyag tasakot, tripla zárral kb 25o forintért. Ha minden sarkon árulják tömegével, biztos van rá ok. Részemről kijelentettem, hogy ha majd találok egy szebbet, rendben, de nem fogok 8o-as évek diákjának öltözni, rikitó narancssárga átlátszó, nyakbaakaszthatós tasakkal. Water Festival, hát jó, ismerjük mi rendesen a locsolási szokásokat (bár azért a lelkem mélyén sejtettem, nem lesz egyszerű dolgunk). Szombat este érkeztünk a városközpontba, Downtown ez a javából! Mentünk egy kört, hogy végre beszippantsuk Yangon igazi szellemét. A szállásunk egy köpésre a Sule Pagodától (nem az a leghiresebb, de hires eléggé). A nagyszinpad még épült, felfedeztünk egy remek gőzgombócos helyet is (ÉS!: a pagoda körül kis egymás mellett sorakozó bódékban lehet jósoltatni magadnak!!! Official bódéban!). Érződött a levegőben, hamarosan eljön a nagy nap.
Reggel a mára megszokott reggeli várt minket (jaj de jó!, bár a cukros vajas toast sós rántottával vs édes fried rice tükörtojással kombináció minden második nap néha némi nosztalgiát ébreszt egy szelet kolbász, talán sajt iránt). Kávénkat a közös, guesthouse erkélyen iszogattuk, és néztük, ahogy az utcában néhány gyerek óriásiakat kacagva fröcsköli egymást vizipisztollyal (nincs hosszú i-m, bocsánat). Hahaha, SRUTY, és akkor egy vödör viz érkezett a szomszéd erkélyről az egyik járókelőre.
Fele sem tréfa. A terv: sétálunk, megnézzük mi van körülöttünk, a hires koloniál épületeket, feltérképezzük a nagy dolgokat. Gondoltam, ha harc, hát legyen, egy üveg csapvizet magamhoz vettem munició gyanánt. Az expedicióhoz pedig a kis elemes gépünket raktuk a műnyanyag tasakba, persze rajtam kötött ki, Matyin a hátizsák volt, az esőfóliával letakarva (utólag megjegyezve, egész jól működött). A legtöbb esetben a tasakból fényképeztem, az is feladat volt, ezért ilyen jók a képek J.
A fentről lokalizált gyermeket sikeresen lefröcsköltem, mikor támadt, persze ő is engem. Az első 2oo méteren bár vidám volt a hangulat, mégis szomorúan gondoltam magamban arra, hogy á, engem úgysem locsolnak le úgy igazán, ahogy szokás felnőtt a felnőttet, valószinűleg nem mernének csak úgy rámtámadni, pedig azért vicces lenne részesei lenni a nagy ünnepnek. Majd nézzük és jókat nevetünk. Kiérve az előző nap megtekintett pagodás térre, örömmel konstatáltuk, hogy óriási slagokkal locsolják a népet, vizszórók mindenhol, a helyi rapsztár koncertet ad, üvölt a zene, jön a viz, meleg van. Bulivan! Nézelődünk, jó itt, megyünk tova, hisz várnak minket az épületek.
És elkezdődött. Egyszercsak, a semmiből. Tulajdonképpen minden sarkon, de bizonyos utcarészeken 5-1o méterenként állt egy vizállomás, azaz a mindenkori csapat tartálya, amiből legalább 5 ember municiózott. De minden apró kajáldánál is volt, házbejáratnál, volt ahol óriási tömb jegeket tettek a tartályba, és fokozatosan, ahogy olvadt, használták locsolásra. Nem volt meleg. Közben egyre több „pick-up” teherautó tűnt fel, egyszerre minimum 1o kedélyes és bátor harcost magán hordva, akiknek a programja négy napon keresztül vagy csak annyi volt, hogy a létező legtöbb óriás vizállomáson átmenjenek, vagy hogy ők maguk is komoly tartálymunicióval ellátva locsolják a járókelőket és a többi pickupost. Tehát mentél az utcán, SRUTY egy jéghideg leöntés hátulról. Sima. A leghelyesebbek azok a pillantok voltak, amikor álltál valamit báulva, és csak annyit éreztél, folyik a hátadon a viz, és a vállad mögött vigyorog valaki, hogy happynewyear és a kis vizes palackjából önt.
Az állomások igazi harci felkeszültségre utaltak. A város rengeteg pontján, általában (nagyon nagyon sajnos, mert mindenki, sok gyerek is issza, mert édes és üditőszerű, és az itt nagyon megy) energiaital vagy más gazdag cég által szponzorált oldalszinpad került felépitésre, ahonnan, pl. a környező tavakból szórták a vizet slagból. Elég erős sugara van, mit ne mondjak. Ezek „szent helyek” voltak. Itt szólt legerősebben a zene, és szinte vallásos áhitattal sorakoztak a tehereautók, hogy végre sorra kerüljenek. Volt, hogy bizonyosan két órát is állhattak a dög melegben, mire elérkeztek A pontig.
A 3 vagy 4 (ez az évtől függ) vizes napos őrület előzi meg az igazi új év napját. Thingyan e nagy ünnep neve, és természetesen spirituális, vallásos ünnepről van szó, azaz a nem pickuposok (de valószinűleg ők is) komolyan veszik nagyon és rengeteg dolog egésziti ki a vizontoyést, az csak egy része a nagynak. Persze összefügg ez bizony a megtisztulással, ezért a sok viz. A komolyabb részletekért tessék utánajárni, mert nagyon szép történet. A halvány külföldi persze nem mindent lát, de azért sejti némi utánajárás után, meg a pagodákban gyülekezők láttán.
Ennek a hagyománynak nyilván néhány évvel ezelőttig konszolidátlabb múltja volt, mármint a szinpados verzióhoz képest, és érdekes módon az ünnep alatt elég sok cikk született arról, hogy rengeteg a vizpazarlás, miközben sok százezer embernek nem jut ivóviz, illetve, több ifjúsági (!) szervezet is hirdetményt közölt arról, hogy sokan mennyire tiszteletlenül öltözködnek és viselkednek, részegen kóvályognak egy ilyen ünnepen. Ejnye. Ám, hozzá kell tennni, hogy erre a pár napra az amúgy törvényben még tiltott gyülekezési jogot lehet gyakorolni, hivatalosan meg van engedve (azért néhány utcasarkonként készenlétben álltak a rendőrökkel teli teherautók), az egész ünnep a szabadságot jelképezi, a barátok együtt mulatnak, hallgathatják a saját zenéjüket, egyszer egy évben. Ezért őrület van, tombolás, üvölt mindenhonnan a kemény technó, megy az ugrálás, a rázás, a vigadalom. A térségben közlekedők állitják, a thaiföldi és más országokban más-más néven, de közös buddhista gyökerekkel rendelkező ünnep ünneplése kutyafüle az ittenihez képest. És a négy nap négy nap, elejétől a végéig ugyanakkora hévvel ünnepelnek.
Az összes teherautóról integetnek, kiabálnak neked, hogy how are you, happy new year (SRUTY, SRUTY), és úgy csillogott a szemük, amikor egyszerre hárman önthetnek Rád egy vödör vizet, hogy csak na. Óriásiakat nevettek rajtunk, és sokszor megkérték, hogy hadd fényképezkedjenek velünk, bezony. Angelina észrevétlenül suhantott volna mellettünk. Pedig mi csak haladtunk a minden reggel kitűzött célpont felé (mégsem ülhettünk egész nap az abaktalan guesthouse szobában néhány csepp viz miatt). Esélyed sincs elfutni, persze nem is szabad elfutni, nem is tettük, bár néha... Három és háromnegyed napig hősiesen bevártunk minden vödröt és tálkát. Az utolsó hazasétáláskor volt az, hogy néha beturbóztunk, mert már fáztam a 35 fokban, kicsit hidegebb volt aznap (de nem úsztuk meg, az utolsó méterre is kaptunk, szóval csöpögősen értünk haza...).
Időközben bejártuk a fél várost, rengeteg mindent láttunk. Állatkertben is voltunk, kicsit pihenni és élvezni az állatok nem fröcskölős társaságát. Mondjuk úgy 5 óra tájt, azt hiszem a kakaduknál voltunk, nem messze az oroszlánoktól, amikor elsuhant mellettünk egy pick-up teli emberrel. Csönd (némi krágogással aláfestve, és a szomszéd parkból átszűrődő dufta) – ááááá, brumbrum, happynewyear – döbbent csönd. Elvileg minden állat a helyén maradt. Na de: hogy jöttek be?
Naiv vándorokként azért két nagyobb, de jutalmazott kelepcébe belesétáltunk: az egyik talán a 2. vagy 3. nap végén volt, talán pont az állatkert után: már nem csöpögtünk, csak vizesek voltunk, és csupán egy hideg sörre vágytunk (elég fárasztó a harc, én két napig folyamatosan utántöltöttem, ahol tudtam és rendesen locsoltam vissza, már akit érdemes volt, mert nem slaggal támadt), mikor is eszünkbe jutott az a jó kis hely, nem messze, ahol az egyenárú, nagy pohár 6oo helyi pénz (12o forint) értékű sört megihatjuk. Egy kisebb utca, de jó lesz egy kis nyugi. Bekanyarodunk a nagy zsivalyból, huh. Jó, de cuki, ott egy kislány egy tálkával, meg még egy... (dokumentálva) és akkor kiderült, hogy kb 2o emberes csapatuk volt, nekem a gatyóreszem már majdnem a földön és még mindig óriási vödröket kaptam a nyakamba. Mire felocsúdtam, és levegőért kapkodtam, Matyi egy sörrel gazdagabb volt, aztán: she drinks too? Mondtam, naná, és még mangoflesh-t is kaptunk. Nyam. Amúgy viccet félretve, 3, azaz 3 méterre voltunk a sörözőtől. De a jutalom jólesett, amúgy természetesen nem azért kapod, mert ázott mókuska vagy, hanem mert ilyenkor, mármint Újévkor illendő másnak adni, étellel-itallal meggkinálni. Minket azért kicsit megszántak J A második kelepce északabbra volt: felszálltunk harmadik nap a helyi városi vonatra két megállóra: az is egy kaland, de arról majd máskor. Leszálltunk a megfelelő megállónál (a vonat már nem mozgott. Mondjuk ok, hogy 2o-szal megy, de egy csomóan hopp, a megfelelő méternél leugranak, vagy hopp, felugranak)! Elindultunk arra, amerre emlékeztünk menni kell (csak a létszükséges dolgok voltak a táskában, viz, agyonzacskozott cigi, térkép nein), és persze 1o métert nem mentünk, amikor elindultak a „támadások”. Nagy mosolyogva köszöntük, byebye, thank you. Szerintem nem sok külföldi járhat arra, talán egy sem, ezért óriási ováció és integetés volt, meg locsolás. Itt is egyszer csak jött egy nagyobb adag, sok sok vödörre emlékszem, majd a kezünkbe nyomtak 1-1 előre becsomagolt kaját – ami, mint kiderült egy korsó sör kiséretében, nagyon finom volt, piritott tészta zöldségekkel és főleg a „savanyúság”: lilahagyma vékonyan, zöldcsilivel, kissé cukrozott ecetben és halszósszal, mentával. A napfénypontja volt, isteni! Persze a nagy fekvő és ülő Buddhákkal együtt. Legközelebb csak a kelepcébe megyek! Őszintén olyan megható volt, hogy kapunk ilyen ajándékokat, meg törődést, kedvességet, mindenki mosolyog, örül és együtt ünnepel. Lelki feltöltődés az Új évre.
És halakat is szabadon eresztettünk. A volt királyi tónál, kis ezüsttálkából öntöttük őket a vizbe. Elvileg ha mi egyszer szabadon engedjük őket, ők tizszer minket! Reméljük, értettek magyarul!
