Bevallom, elsőre nem igen tudtam, pontosan mi célt szolgálnak a kék bódék, olykor tejporreklámmal vagy gyógyszer promócióval az oldalukon. Fémes kék, olyan 1,5 méter széles, talán 1 méter mély és 2 méter magas téglalap-bódé, lapos tetővel, mely olykor túllóg a homlokzaton, ereszt képezve, olykor csak lapostető, egyszerűen. Gyakran, az eresz szabadonálló élétől lefelé húzódik egy második fémfal, így egy apró folyosó képződik az egység belsejében, két oldalon szabadon hagyott bejárattal. A belső, illetve főhomlokzaton mellmagasságban egy hosszanti rés, felette a reklám folytatódik. Eleinte nem mertem jobban megfigyelni, mi zajlik a résen túl, ez a bódétípus gyanús volt. Talán csak jegyet árulnak, vagy valami üzletet lehet ott kötni, mindenesetre biztos bonyolult lenne kideríteni.
Mielőtt megérkeztünk volna Burmába, Matyi vázolta a várhatót: nagy valószínűség szerint nem működnek majd a telefonjaink, mert egyrészt a mobilhálózatok kiépítetlenek, másrészt: az egy dolog, hogy ennek javításán éppen dolgoznak, azaz a hálózatok kiépítése folyamatban van és egyre több embernek van (lesz) készüléke és tudja is használni, de a külföldi SIM-kártya akkor sem működik majd. A helyi SIM-kártya nagyjából 200 dollárnak felel meg, legalábbis a külföldieknek. Szemmel láthatóan a fiatal generáció számára ez az egyetlen eszköz, ami számít. Az nem számít, ha más nincs, ennek lennie kell, még a buszos pénzszedő fiúknak is érintős képernyőjű van. Mondjuk mindez Yangonra érvényes biztosan, az ország fennmaradó részének ezen szokásaival még nem vagyok tisztában. Azt is mondják, hogy talán majd szeptemberben már más lesz, mert sokkal több lesz és olcsóbb. Ki tudja?
Így hát eleinte – de tulajdonképpen még most is – a „8-kor, Moszkva tér, óra alatt” metódust használ(t)juk magunk között, igazi találkákat és légyottokat generálva. Matyi első munkanapján (előző este érkeztünk és nem sokat láttunk az utcából, lévén majdnem ott töltöttük az éjszakát kapukulcs híján), reggel elkísértem a munkást a munkahelyére, és innentől kezdve mindig megbeszéltük a következő találkozó helyszínét és idejét. Az első héten egyre több mindent láttunk együtt, de valójában a „lepel” a vízfesztivál alatt hullott le, ekkorra már tényleg sok mindent láttunk, mivel gyakorlatilag bejártuk a fél várost gyalog. A lepel: hogyan is kommunikálnak itt azok az emberek, akiknek nem adatott mobil. Addigra Matyinak már volt hivatalos mobilja (persze hosszú ideig meg sem csörrent), tehát ezen a fronton rendeződött a dolog. Nekem nem lesz egyelőre, de minek is? Egész megszoktam az új-régi módit és most már számtalan remek megoldásról tudomásom van. És amiatt nem igazán kell 200 dolláros SIM-kártya, hogy Matyival megbeszéljek egy találkákat. A többi emailen zajlik.
A lakosok többsége érthető okokból még nem lépett át az új generációs telefonok világába. Bár a városi vonalak tekintetében nem mozgok otthonosan, de valószínűsítem, hogy az sem lehetett egykor egyszerű történet, mármint városi vonalat beköttetni saját lakásba. Így maradt a telefonfülke. De minek személytelen fülke, ha egyszer valaki pénzt is tud csinálni abból, hogy ül valahol és leehtőséget teremt a telefonálásra.
Így létesültek az emberes telefonfülkék, épp itt van egy a kaputól 3 méterre („Szofisztikált Level 3” – én ezt használom). Ez a darab nem igazán a legmenőbb verziók közé tartozik, de nem is a legegyszerűbb – a lényeget viszont tudja. Egy nagyjából négyzetes 1,5m-es fal keresztbe a járdán, eresszel, alatta kampókon lógnak a különböző készülékek, vagy épp a kis asztalon pihennek – telefonkönyv is van valahol bizonyára. Természetesen aznap este, amikor egy tizenöt éve nem látott osztálytársammal mentem találkozni, majd hazafelé az utolsó esti buszba, amin ültem, belerohant egy autó (senkinek nem lett baja, de a szép autó motorrésze megsemmisült), majd hazaérve végül taxival konstatáltam, hogy nincs kulcsmásolatom a kapuhoz, mert ezt a részletet induláskor nagy lelkesedésemben elfelejtettem, a telefonbódé már nem volt, pontosabban nem volt ott az ember meg a telefonkészülék, így mehettem az éjjelnappaliba (van! itt is egy köpésre tőlünk, aggódni nem kell) kuncsorogni egy mobilért. Íme a személytelen, robottelefonfülke előnye.
Kevésbé szofisztikált, de annál emberibb a vegyes árubolt előtt kialakított asztalka-verzió. Nagyon gyakori megoldás. A legszebb benne, hogy sokkal jobb, mint Mágenheim doktor (Szomszédok) házi telefonja, mert be van készítve mellé az átlátszó műanyagdobozból egyenként megvehető szál cigik, az öngyújtó, a telefonkönyv, és lévén a bolt előtt áll az ember, végül is bármit majszolhat-ihat a trécs alatt.
És hát itt esik le a tantusz, ide kapcsolódik a fentebb említett kék Nagybódé-kategória is, van belőle szerte a városban, gyakorta buszmegállók környékén. Ugyanúgy működik mint a kevésbé hivatalosabb társaik, de azt hiszem erről lehet külföldi számot is hívni.
Vonalas verzióból van még egy „csaló-verzió”: az internetezőben skype-on keresztül hívható verzió. Ez olcsóbb jóval a többi megoldásnál. Egyszer akartam a Nagymamámat felhívni így: elmentünk vacsorázni Matyival, és a kivételesen étteremjellegű helyi kajolda mellett (azaz nem utcai műanyagszékes) fedeztük fel A helyet, Hungary – 50 Kyats / perc, ergo kb. 10 Ft. Pompás-pompás. Ettünk, majd beléptünk a „Hawaii”-ba. Az egymás mellett sorakozó sima asztalos internetezős fülkék mögött egy kis emelvény kőből, előtte a padló átlátszó üvegből, baloldalt az emelvény sarkánál egy valaha remekül szuperáló akvárium, de hát egyszer megrepedt és úgy maradt. Poros műpálma is dukál. Minden elég régi, a még mobil előtti korszakot idézi – a csúcson kell abbahagyni. Szemben a valaha trópusi halakat úsztató üveggel telefonfülkeszerű létesítmények, monitorral és fülhallgató-mikrofon kombóval. Két nemzetközi, egy helyi hívásra szolgáló fülke. A kimúlt akvárium mellett pad. Leültünk. A baloldaliban egy lányka beszél, a jobboldaliban pont beelőzött minket egy néni. Elővesz egy telefonkönyvet, helytartó tárcsáz – bibbibbibibpiiip – és elindul a beszélgetés. Tíz perc után végez, hívja a csávót, bekészültünk, végre mi jövünk, de továbblapoz a telefonkönyvben, és indul még egy hívás. Még egyet vártunk, de úgy tűnt heti egyszer ilyenkor hívja fel az egész famíliát, szegény kislány meg most tud végre csak beszélni a szülőkkel – így félóra után elmentünk. Azóta sikerült többször is visszatérnem a nénit megelőzve, remekül szuperál. Annyi van csak, hogy a telefonfülkén belül lenni felér egy hosszú szaunázással, túl sokat nem lehet ott kibírni.
És akkor az utolsó kategóriát – az otthonról történő skype-hívásokat nem említem, mert úgysincs általában internet –, a mobilról történő telefonindítás képezi.
Az első mobilon keresztül történő interakciós élményem a harmadik nap volt: az iroda még a lakásunkban volt (vagy mi laktunk az irodában), és míg Matyi a másik irodában volt, én „otthon” ültem a munkatársainak egy részével. Be lett ígérve, hogy Matyi „hazajön” és együtt ebédelünk a környéken (a másik iroda kb. 10 percnyire van) olyan fél 1 körül. Már bőven elmúlt az idő és éhes lettem, gondoltam elkérem az egyik munkatárs mobilját, és felhívom a delikvenst. Na de még befejezem, amit írok. Az erkélyről belépve van egy nagy szoba/tér, olyan 9mx4m, ennek a végében ültem egy asztalnál, mellettem egy kolléga, csörög a mobilja. „Hello! Hello?... Hello?”, áll fel, két lépés, „Hello? Yes, Hello?” két-három lépés az ajtó felé, majd futás ki az erkélyre, majd a lépcsőházba, közben „Hello? Yes?”. Az erkélyen amúgy oltári zaj van, be is hallatszik, de kint a helyszínen még durvább – buszok, tülkölés, kiabálás, stb. – de a térerő ott erősebb. Két perc múlva jön vissza és nyújtja a telefont: Matyi! „Hahó! Halló, hallasz? Halló!!”, és én is nagyjából ugyanazt a koreográfiát követve az erkélyen kötöttem ki, de (!) a lényeget sikerült megbeszélni. A trükkösebb az, amikor mindehhez a vonal is rossz, pontosabban rosszabb. Sistereg és elhalkul, vödörből hallatszik az ember és a kültéri zaj miatt sokszor még nehezebb. Mert egy dolog, ha semmi nem hallatszik, és egy másik, hogy ha hallatszik, de rosszul. De hát a térerő még nagyon gyér, úgy általában véve a városban – szóval a mobil jó dolog, de Matyié például Baganban nem működött (persze az egyik festő fiú, aki nagyon barátkozni akart, és még ifjú suhancokként nem nagyon mertünk ellentmondani, amikor elkérte a számunkat és mi nagy nehezen odaadtuk neki, nem akarta megérteni, hogy működik az, csak nem ott és akkor, mert nincs ott térerő).
Azt hiszem a legmókásabb hívások azok, amikor Matyi a tőlünk srégen 200 méterre a túloldalon lévő internetszolgáltatóval beszél, vagy a víztartályosokkal. Azért nem megyünk le mindig a szomszédba, ha elromlik az internet, mert már milliószor voltunk, és úgysem történik semmi, de legalább szóltunk. A tartályosok: mivel a csapvíz nem iható és mindenki tartályból iszik, lehet rendelni 20 Literes vizeket: utánfutós biciklis fiúk hozzák, és ha elfogy, szólunk, és jönnek, kicserélik, és van vizünk. Egy tartálycsere 600 Kyats, 120 Ft. Az ember nehezen szokik le arról, hogy ha telefonon keresztül hívást kezdeményez, ne mutatkozzon be, meg ilyesmi (bár van, akinek ez nem okoz gondot). „Hello, I am Matyas, I am calling for the water … Hello, I am Matyas, yes… hello, can you hear me? I am Matyas, I would like to… Hello? Yes, hello, can you hear me?” Közben már 8 km-t lerótt a lakáson belül. „Yes, yes, two water, water, two, Educasia, Japan Store, Hledan Road. No, Japan Store (itt a számok, házszámok, stb. nem túl biztos pontok, ezért vannak a különböző ismertető jelek.). „No Japan, Japan Store. Can you hear me?”. És így tovább. Lassan majd megtanulom, hogy kell az ilyet burmaiul lenyomni, de addig is ezek nagyon mókás pillanatok.
Az utcai telefonálgatásba amúgy abszolút belejöttem, rendszeren tárcsázgatok már a „fülkéből” (mindig más ül ott), és már meglepődöm, amikor menetközben intéz valamit Matyi, telefonon! Vajon milyen lesz, ha egyszer újra csörög a mobilom?
