(Ezt tegnap írtam, de nem volt internet J most már nem írom át...)
Ma egy igazán „lucky day”-re ébredtünk, mégpedig két okból kifolyólag (Mami, ne figyelj). Az egyik, hogy kétszer is simán túléltem egy „hárman ülünk a robogón” utaztatást – oda/vissza, a másik, hogy egyelőre úgy tűnik minden a legnagyobb rendben, miután a lehető leghelyibb étteremben ettünk. Ezenkívül elmondható, hogy ma láttam éltemben előszőr, hogy néz ki egy felboncolt teknősbéka.
Na de, kezdjük a tegnap délutánnal: miután, szokás szerint azzal telt el a délelőtt és koradélután, hogy Matyi szakdolgozatot ír és / vagy előkészületeket végez a munkájához, én pedig néha lelkesen, néha reménytelenül motivációs leveleket és életrajzokat küldözgetek, lebeszéltük a főnöknő főmanuszával, aki egyben tuktuk-vezető is, hogy elvisz minket egy kevéssé ismert templomhoz, pontosabban két templomhoz dél felé. Eredetileg biciklivel akartunk menni, aztán megriadtunk a tűző napon 20 kilométer tekeréstől, meg így jött ki a lépés (hosszú).
Felkerekedtünk tehát három körül, és a lehető legpöpecebb közlekedési eszközzel, a tuktukkal elindultunk messzi tájak felé. A tuktukban az a jó, hogy kényelmes, mindent látsz, pacsizhatsz a szomszéd motorossal, beszívhatod a port és a finom levegőt, meg egyáltalán. Lehet cigizni – ez Matyi kedvenc része.
Én nem igazán tudtam, hogy pontosan merre megyünk, annyi biztosnak tűnt, hogy számomra teljesen ismeretlen terepen járunk. Építkezések balra, sokasodó „vegyes árucikk” boltok jobbra s balra, kertes házikók (lábakon a legtöbb), és egyre kevesebb csicsa. Egyszer csak letértünk a hullámvasútról jobbra, az erdősebb rész felé. Csend, nyugalom, szemétégetés, kakasok, tyúkok és tényleg édes levegő.
Az első romhelyen néhány helyi iskolás röhögcsélt a lépcsőkön, amúgy teljesen egymagunk járkáltunk. A vezetőnk látván, hogy a helyi erők épp szépítgetík a templomot, rögvest nekiállt nyakig cementesnek lenni és segíteni a szent hely felújítását - merthogy a rom előtt volt egy újabb templomocska (?). Ettől függetlenül az eredeti építményben a helyiek rendszeres tiszteletüket teszik, a füstölő és egyebek legalábbis a helyükön voltak. Körbejártunk rendesen mindent, kicsit vártunk, míg a vezetőnk befejezi spontán alakult feladatát, aztán elindultunk a következő állomás felé, Phnom Krom felé. Az útviszonyok továbbra is izgalmasak voltak, és egyszercsak felbukkant a láthatáron a Domb (a teljesen lapos vidéken a három közül az egyik, és mind a hármon elvileg van rom). Mivel épp derékszögben hajoltam ki a járműből, próbálván a lótuszmezőket lefényképezni, vezetőnk úgy gondolta ideje felajánli egy pár perces stoppot. Az úttól jobbra egy erős lejtő, ott kezdődik a mocsaras állóvíz, s a szélén elszórva feltűnt egy-két bambuszbódé: fogadóink valószínűleg ott is laktak, de nem mernék rá megesküdni. Mindenesetre fiatalasszony, két gyerek, papó és akkor átléptünk lakukon, megígértük, hogy visszafelé veszünk egy lótuszvirágot. Voltunk is a lápon, lett virágunk is J Azért ez a lótusz egy gyönyörű dolog. Vezetőnk felcsigázva kíváncsiságunkon, a dombhoz érve az egyértelműen sok műanyagszékes kajolda-bódé között rejtőző bejáraton túlhajtott, és 200 méterrel arrébb félrehúzódott egy elég erősen szegény résznél, és próbálta elmondani nekünk (kérdésünkre, hogy pontosan mi történik), hogy most itt kitesz minket, ő arrébb lesz a bejáratnál és akkor sétáljunk be és ott vannak a poor people-ok. Őőő, mondtuk, de mosolyogva elhajtott, és ott maradtunk. Alapvetően nem egészen értettük, ő mire gondolt (valószínűleg csupa jóindulatból úgy vélte, hogy a vidéki valóság ezen részét is közelről meg akarjuk vizsgálni), mi nem annyira éreztük túl helyénvalónak a helyzetet, és úgy döntöttünk, hogy inkább a bejárat felé vesszük az irányt. Felmentünk sok-sok lépcsőn, közben balra lent komoly előkészületek folytak egy esküvőhöz: mint ma délben kiderült, Kambodzsában érdemes elmenni a jóshoz, ha éppen készülsz valami nagyra (házfelújítás, esküvő, stb.): a jós megmondja, melyik napok megfelelőek ehhez, legyen az akár hétközben. Persze az idők változnak, és egyre többen hétvégén tartják az esküvőt, én mindenesetre pártolom a jós-rendelkezéses módszert meg a hétköznapokat is, főleg, ha három napig tart (a harmadik napon jön el az összes ismerős, akár ötszáz ember is – és mindenki belead egy kicsit, hogy a fiatal párnak könnyebb kezdése legyen). No, felértünk a lépcső tetejére: azt sejtettük, hogy elvileg fizetős helyen vagyunk, mert a helyi Apsara társaság már szinte mindent azzá tett, de mivel közel délután öt volt, gondoltuk csak beengednek, ahogy a régi szép időkben (mivel olyan hat körül sötétedik, régen bengedtek arra az egy órára). A kanyarban egy fiúkával hosszasan tárgyalva végül megegyeztünk egy szerényebb összegben, és beengedett (mert szerinte fél 6 volt az ingyen beengedés), úgyhogy kaptathattunk tovább fel a dombra. Gyönyörű rizsföldek tárulkoztak elénk, tiszta plüss-pázsit volt a látvány a száraz évszak ellenére. Legfelül először egy újabb templomra bukkantunk, és ezt némileg csalódottan konstatáltuk, mivel azt hittük, hogy itt romos dologgal lesz dolgunk. Kisétáltunk a kitaposott kilátóig, és láss csodát, messziről felbukkant A rom. Közelebb érve, előtűnt egy-két újépítésű bunkerebb típusú de mégis „szép” épület, komoly antenna felszerelkezés egészítette ki a látképet: mi a vörös khmerekre tippeltünk, mármint hogy a hely átalakítása az ő művük lehetett, lévén nagyon jó búvóhely lehetett, de azt írták valahol, hogy a tengerészet műve. Mindegy. Amúgy a hely, egy minimális kertészkedéssel kis Paradicsom lehetne, de így sem rossz. Senki sehol, néhány lézengő szerzetes, és a domb végén lelátás a csendes földekre. Épp befészkelődtünk a nyugis naplementéhez, amikor megjelent egy fickó (amolyan a világot bejárom sportcipőben), és egy csapat angol, akik scarlettjohansson hangaláfestéssel itták a frizzante wine-ukat hozott üvegpohárban és hangosan magyaráztak végig. Ez némileg levett a hangulatból... De ott volt a mókus meg a nap, és a kevéssé pótolható látvány. Amikor úgy éreztük itt volt a csúcspont elindultunk lefelé, és az igazi napnyugtát már a tuktukban hazafelé száguldva éltük meg.
Az esti levelírás során Matyi sürgönyzött az egyik ex-kolléga-tanár-ismerősének, hogy találkozzanak a napokban, és hogy hol is tartózkodunk pontosan. Ma dél körül meg is jelent a kedves barát és mosolyogva invitált engem is ebédelni (úgy volt, hogy a régi idők kedvéért csak Matyival ebédel). „3 on the motorbike – are you sure? Yes of course”, és kapaszkodtam leghátul, valahogy nem bíztam a robogó egyensúlyában, a buckáknál, kihajtásoknál, sávváltásoknál főleg, de végül sima ügy volt, büszkén szálltam le a kis járgányról.
Addigra ugye megjártuk a piacot: nem volt olyan reggel, mert kb. 8 körül vonultunk ki (a cél a banán és rambutan vagy licsi beszerzése volt, de olyan komoly árakat mondtak utóbbiakra, hogy feladtam, majd újult erővel talán holnap). Még frissen mocorogtak a halak. A négyzet alakú piac szélein vannak a bejáratok: a bevezetőszakaszon operatívkodnak a kisebb termelők, ők földről árulnak, teljesen friss portékát természetesen, amit reggel szedtek. Egyre beljebb a négyzet közepe felé szintén minden friss, csak kicsit komolyabb a kiszerelés mennyisége és a tárolási technika: van jég a hűtésre (!!!), és nem a földön van (ettől függetlenül van egy két meglepetés-lakó a standokon). Az áru még friss, az illatok is rendben vannak, bár nem mondom, hogy nem intenzív: ezek az emelkedő hőmérséklettel egyre komolyabb felhőt képeznek, a nap végén már csak erősebb gyomorral érdemes nekivágni, de azt is simán meg lehet szokni. Kár, hogy itt nem lehet főznöm, lenne mit kipróbálni. Minden van minden formában, a belsőségektől az előre megfőzött, zsákokban várakozó tésztáktól a legdurvább gyümölcsökig és hús-rák-hal-részekig minden. A számomra legsokkolóbb termék csak szépen lassan bontakozott ki teljes valójában: ahogy haladtam (és persze annyira nem mertem fényképezni, mert így is utálatos jelenség voltam, csak olyan pikk-pakk módon kattintgattam), látom, hogy olyan fura, nagy rákszerű páncélok sorakoznak, csupaszín belsővel, de olyan szokatlan az elrendezése és az alakzatok kombinációja. Valamivel balrább, egy nő erőteljesen vág valami sokoldalú húst, nyeszet-nyeszet. Tovább haladva sajnálkozva nézek egy teknőst, aki a hátára fordítva vergődik és nem segít neki senki. Nagyobb teknős volt. Aztán összeállt a kép. De állítólag ezt csak a „big company managerek” eszik, csak úgy, hogy mutassák, milyen menők.
Miután leszálltunk a motorról, Matyi ismerőse egy abszolút helyi helyre vitt, ez is látványkonyha, csak másképp. Mi nem tudtunk volna egy ilyen helyen rendelni, lévén semmilyen útmutatás nincsen. Kaptunk több tálat, erősen gyömbéres halfalatok, csípős, valami zöldnövénnyel sült vékony pirított húsfalatok, thai bazsalikomos halleves, zöldséges hús – persze rizs, és egy kanna zöld tea. Bár előttem lebegtek a reggeli piaci képek az ételek nyers formáját illetően, annyira finom volt, hogy csak eleinte volt bennem némi félsz, és aztán már csak habzsolni kellett.
A mai napot khmer viszkivel zártuk. Nehezen találok rá szavakat: majdnem olyan, mint az eredeti halvány másolata.
