Új éra kezdődött, kicsit több mint egy héttel ezelőtt (igen-igen, jelenleg kéthetilap-üzemmódban dolgozom...)
Április 24-én visszaköltöztünk a korábbi „lakásunkba”, a tárgyalószobás hálószobánkba. Addigra a szervezet nagyjából végzett a nagy akadállyal: néhány apró elemet leszámítva elvittek minden könyvet, irodás cuccot, stb., de persze a tökből – a fürdőszobából – nem lett hintó, de még csak tíztől éjfélig sem. A port és koszt is örököltük – azóta lassan, de biztosan haladok a kaparásban és a rétegolvasztásban. Persze a fürdővel kezdődött minden, igazi vasárnapi program volt. Tartály ki, zuhanycső beszerel (nem, nem egyértelmű), falakat és padlót felsikál, stb. Aztán most már reggel tudunk pl. tejes kv-t is inni. Tejjel! A whiskyt meg jéggel! Azaz van hűtőnk, hűtőnk!!! Egy-két nap még, és főzőlapom is lesz (amit kinéztem, elfogyott a boltból, várjuk az utánpótlást), kezdődhet a banzáj, hamarosan jönnek a véres-halszószos képek.
Jelen állás szerint egy hónapig biztosan itt leszünk, aztán: … meglátjuk! Elvileg internetünk is van, bizony! Gyakorlatilag két óra alatt nyitja meg a dzsímélt, majd mire a levélmegnyitáshoz, netán levélíráshoz eljutnék, elmegy az internet vagy áramszünet lesz. Szóval a blog elmaradása is tulajdonképpen ennek tudható be. De legalább néha van: az utcában pár száz méterrel arrébb van egy lakásrészben kialakított internetező, ahol nagymennyiségben veszik az internetet és ilyen csóróknak, mint mi, akik nem fizetnek elő a hivatalos havi 250 dolláros internetre, eladják a Wifit! Türelemterápiát propagáló startupnak tökéletesen alkalmas vállalkozás! És beválik, most már egész jól veszem az akadályt (a kisebb idegrohamok még teljesen normálisak ebben a kezdő fázisban).
A költözésünket megelőzően egy guesthouse-ban voltunk tehát kb. 2 hétig, először a negyediken, aztán a hetediken. A lépcsőfordulókban el voltak helyezve apró bölcsességek, a harmadikon pl. az, hogy a lépcsőzést ne utáld, mert egészséges. Először ablaktalan szobában voltunk, de az utolsó nyolc napra ablakosban, széppanorámás kilátással (majdnem Szalag utcai, de csak majdnem). Megint tanultunk: minden ablakot értékelni kell! Minden reggel volt finom reggelink, bár kicsit ismétlődő volt (egyik nap kesúdiós-mazsolás-zöldséges fried rice tükörtojással, másik nap édesvajas toast rántottával, és egy így 2 hétig) – de nagyon jókat mulattunk közben.
A második héten sokkal jobb ráhallásunk is volt az utcai kavalkádra, mely olyan hajnali egy körül csendesedett el, és már 6 körül javában zörgött. Itt, Kamayut Townshipbeli kis lakunkban kb. soha nem áll meg a zaj, amikor végre 2 körül „csend lesz” és csak söpörnek, pakolnak, és még talán néhány taxi közlekedik, biztosan megjelenik hamarosan az ügyeletes teherautó szétesési fázisban, és repülőgéphez méltó robajjal száguld, azaz száguld végig az utcán, lehetőleg dudál is egyet vagy kettőt.
A guesthouse-beli időből, a Belváros közepén lévő kis utcánkban az utcai életet illetően a következő tapasztalt jellemzőket említhetjük ott-tartózkodásunk alatt:
Például a dudálás – általában 10 percenként egy hosszabb folyamat szabadult el. Mivel egyirányú volt az utca (itt elég sok az), könnyen bedugulhatott, ugye. Egyébként, mint talán már korábban is említettem, itt a dudálásnak sok értelmezési lehetősége van: első körben, gyalogosként említeném a vigyázz jövök kategóriát – vigyázz jövök, ne indulj el a zebrán – én jövök, te maradsz, ne kanyarodj ki, stb. jelentéseket. Akkor másodikban a komoly figyelmeztetésként eszközölt dudálást, ez autósok körében, és amely főleg azért gyakori, mert a jobbkormányos autók itt jobb oldalt közlekednek, ezért mondjuk az előzés, vagy neadjisten, sávváltás nem is olyan egyszerű feladat, főleg, ha nem használod a tükröt, ugye. Amikor egy busz pl. sávot vált, a szélsőből a középsőn át a belsőbe, akkor legjobb tudása szerint megindul, és a mögötte lévő autó vagy taxi (ők nem túl előzékenyek) vagy elengedi, vagy nem, ekkor néhány a baloldalon, az eredetileg buszlépcsőnek kialakított rész helyére beszerelt üléseken csücsülő utas is be szokott szállni a partiba (kéz kitesz, jelez, stb.), és aztán csak sikerül, néha mondjuk akkorát fékez a busz a nem működő fékével, hogy szó szerint mindenki repül egy métert. Két perc múlva dettó. Szóval kapaszkodni kell, főleg a nyitott ajtó mellett. A harmadik kategória, amikor azt jelzed, menj már, indulás, miért állunk, nehogymár: na, hát ez az a dudálás, ami a mi kis guesthouse-os utcánkban (Mahanbadoola Garden Street) a leggyakoribb volt – mondhatni állandó jellegű. Mivel azért a világ itt nem siet annyira (csak ha fékezni kéne), ha épp ott van dolgod, ahol, akkor ott van dolgod. Mondjuk, az egyirányú és egysávos utcában pont itt akarok kiszállni és betetetni egy hűtőt a kocsimba (a mi utcánk a hűtős, légkondis, mosógépes elektronik centerek utcája volt, van a hangfalas centereké / ilyenkor egy utcában 20 hasonló bolt van – rendesen, céhszerűen /, van a szerszámos, a halászhálókat áruló, a laptopos utca, stb.) – szóval akkor ez így is lesz, a többiek meg várnak. Néha ennél sokkal egyszerűbb az ok: valaki kicsit oldalra parkolva ugyan, de nem eléggé, megáll, kiszáll, majd elmegy intézkedni, és a vezetni nem tudó utast ott hagyja lapulva a kocsiban a dudaszó alatt. Általában a koncert 3-4 perc, és folyamatos. Aztán mindig lesz valahogy és újra elindul a forgalom.
Másik jellemzője a volt utcánknak sokkal kellemesebb és fülbemászóbb jelenség volt: a megszámlálhatatlan mennyiségű és különböző ételekkel babráló árus közül néhányan olykor-olykor fogják lábosaikat, bambuszpálca két végére akasztott kosaraikat vagy bármilyen tárolóeszközüket, és elindulnak a környező utcákban árulni. Mangó, főtt tojás, miniszamosza, stb. És mindenkinek saját dallamú hívószava van, így énekelgetve vonulnak: az idegesítő femilifrosztdallam helyett nagyon helyes szólamok szálnak a levegőben és pavlovi reflexeket kiváltva vonzzák az éhes népet. A főtt tojást még nem próbáltuk.
Meg kell még említeni a macskákat a forró bádogtetőkön: olyan ramazurit csaptak, hogy néha az egész utca azt nézte, ahogyan visítva verekszenek az erkélyek alatti tetőkön, naphosszat.
A többi (fémfűrészelés, hegesztés, fúrás, stb.) már fel sem tűnt emellett.
Szép emlékek fűződnek a downtownos környékhez: az első yangoni vakációnk, vízfesztivál és rengeteg gyaloglás. A csatolt kis albumban ezen élményeket összegzem, hosszas mese nélkül. Ízelítő, mondhatni előkóstoló ez, és örüljünk, ha olvassátok, mert ezek szerint sikerült feltölteni.
Voltunk a Shwedagon Pagodánál, de nem jutottunk egészen be csak belógtunk egy illegális ösvényen és megkerültük az egészet a szerzetes lakok között. Lényeges volt, mert telihold volt. Voltunk a volt királyi tónál, a Kandawgyi Lake-nél Új Év napján, halat is eresztettünk ugye a vízbe (szép ezüstöket). Azon a napon tömegek vonultak a pagodákhoz, szépen felöltözve, óriási dugó volt mindenhol. A szerelmesek az esernyőjük mögé bújva ücsörögtek – sok-sok esernyő mindenhol. És megtaláltam az eddigi egyik kedvenc pagodámat, sehol nem említik, pedig az egész kívülről apró tükrökkel van bevonva, belül pedig ezernyi mini lótuszonülőszerzetes néz le a falról. Voltunk a Botataung Pagodában, rekkenő melegben, perzselő napon és láttuk bizony azt a bizonyos ablakocskát, ami mögött, messze-messze egy kis szent arany-drágaköves-gyémántos dobozkában rejtőzik több testrelíkvia mellett Buddha egy hajszála. Két szerzetesnek nagyon megtetszett Matyi, gyorsan lecsaptak rá és a mamájukkal (?) együtt rengeteg kép készült. Mikor odaértem, velem is készült néhány emlékbe! A Botataung mellett van egy kikötő rész, ott is voltunk. Ez nem a kéktengeres, fehérhomokos része Burmának. Mélybarna folyó, hatalmas konténerek, rengeteg szemét és óriáshajók. Meg varjak. Emellett van több utcakép is az albumban: ezek többségét csípőből fényképeztem kémkattintással, ezért nem mindig sajtófotó minőségűek. A fényképezőgép nem olyan szokványos dolog itt. Ők mindent fotóznak a telefonjukkal, az rendben, de ha én egy hétköznapi pillanatban előveszem a nagygépet (sok helyen nem is merem, nem mert félnem kéne, hanem mert nagyon nem adja magát a helyzet), furcsán néznek: valami okom csak van arra, hogy ott és akkor fényképezek – és az az ok biztos nem jó, szóval mit akarok vajon. Nem mondanak semmit, de megfagy kicsit a levegő. Így az ember nem megy oda fényképezni az utcai kajálda érdekes barbecue struktúráját azzal, hogy hello can I take a picture, stikában meg nem lehet, mert úgyis látnak, szóval marad egyelőre a kémkattintás. Pedig a látvány, azok a kis székek, a pálcikák és nagy finom malacorr és csavarodó belek, melyeket a bugyogó közös levesbe lehet mártogatni... csendélet a javából.
