Vélhetően kissé cukormázas hangzást fog megütni e beszámoló eleje, de hát mit tehetünk: néha az életben vannak édes pillanatok is.
Jó néhány évvel ezelőtt, egyszer véletlenül láttam valahol (valószínűleg hajnalban a tévében) pár villanás erejéig egy képsorozatot (talán egy dokumentumfilm volt?) Baganról és az ott felkelő napról, többek között. Hogy pontosan mi volt a hely története, miért ott volt, ahol és egészen pontosan az hol is volt, nem jegyeztem meg, a fejembe nagyjából annyi ékelődött be, miszerint „ezt” azért egyszer látni kéne. Eltelt mondjuk tíz év.
Miután már kiderült, hogy Burmában töltjük el kis időnket, egyszer csak rájöttem, hogy „az” a hely, Bagan, éppen Burmában van. Hoppá. Mármint elviekben tudtam, hogy Bagan hol van, és hogy mi hová megyünk, viszont ezeket külön-külön információként tároltam a fejemben, és akkor végre összeért a történet eleje s vége, azaz tudatosult bennem, hogy lehet, szóval lehet, hogy egy vágyam beteljesül majd és eljutok (eljutunk) egyszer Baganba.
Felmerült körülbelül két héttel ezelőtt, hogy Matyinak május 13-án szabad napja lesz, mert Telihold van aznap (igen-igen, bánhatjuk otthon, hogy a Gergely naptárt favorizáljuk), és ha minden igaz, ki tud venni még egy napot (a hétfőt) és az már a hétvégével együtt négy pompásan kerek nap: menjünk valahová, még úgysem tettük ki a lábunkat Yangonból, és valószínűleg csak jóval később lesz rá alkalmunk.
A projekt tervezési állapota hosszú ideig tartott, sok opció volt ugyanis. Igen, mert azért az én kicsiny lelkem, bármennyire is szereti a szép templomromokat, ha tengerpartot a közelben érez, ugye…, meg van egy csomó hely, ahova az ember elmenne még itt és nincs „olyan” messze. Azt is számításba kellett venni, hogy most lassan elkezdődik a várva várt időszak, és három, ha nem inkább öt hónapig erőteljesen esni fog egy huzamban az eső (inkább szakadni, ahogy ma is), szóval ez alapján novemberig a tengerpart kizárva, ha nem most megyünk. Meg Burma – Myanmar nem egy kis pöttöm ország ám, a hegyektől a trópusokig minden megtalálható hosszú-hosszú utak mentén. És akkor nem vettük számításba a financiális vonatkozást ugye, mert bár van több belső repülőjárat, de szerintem a legtöbbje feketelistás társaság, szóval én arra nem feltétlenül szállnék fel, és amúgy is idejövet részemről kirepültem magam, szóval a legegyszerűbb módja utunknak a busz: busszal sokkal olcsóbb, szóval legyen busz. A vonat nem jött szóba, mert mindenhol gyök kettővel megy, a hajó még lassabb (Baganból Mandalaybe két nap alatt jut el, szerintem maximum kétszáz kilométerről van szó). Busz. Ez ugyebár azt is jelenti, hogy a sebességünk nem lesz extrém, de legalább odaérünk. De hova?
Mivel a tengerpart-projekt számított abszolút nyerőnek, hiszen volna több lehetőség olyan részekre menni, ahol nem veszélyes, és egész közel van, néhány órára csupán, nagy „nehezen” kimondtuk az igent, és elkezdtem lelkileg felkészülni, a lehetőségeket megtekinteni, utánajárni. Csütörtökön elmentem Matyi munkahelyéhez, ebédidőben, és együtt elmentük Lahpet Thok-ot enni (nagyjából 20 féle átírása van, de egyik sem jó), azaz savanyított zöldtea-levél salátát rizzsel, nagyon finom. Rengeteg pirított fokhagymával, chilivel, mogyoróval meg más pirított babfélével, halszósz, stb., csúcs. Visszaérve az irodához összefutottunk egy kolléganővel, akivel még Chiang Maiban találkoztam: nagy öröm, mi van velünk, mesélek a nagy tervekről. Hát neki is az volt a terve, de lebeszélték őt róla hivatalosan is, mert óriási viharok várhatóak a partokon. Na jó, gondoltuk, ez nem hangzik jól, majd utánanézünk. Délután épp egy csodás koloniál épületben tartózkodtam egy találkozó miatt, a belváros kellős közepén, amikor is akkora vihar csapott le Yangonra, hogy ott rekedtem egy jó időre, és valahogy ez meggyőzött arról, hogy na ja, akkor tengerpart projekt lefújva (és megnéztük, tényleg ez volt várható). A listánkon a második célpont Bagan lett volna, de tekintve, hogy 12 óra a buszút, és szombaton tudtunk volna csak indulni, kedden pedig vissza, plusz tekintve, hogy első nekifutásunkból információszerzés szempontjából csak annyi látszott, de az biztosan, hogy óriási területen helyezkedik el, 2000 fennmaradt stupával és pagodával… kicsit rövidnek bizonyult az a gyér két nap, amit ott tölthetnénk. Egy másik aprócska tényező is fennállt, miszerint átlag 42 fok várható akkor hétvégén napközben, tűző nappal, hiszen az az ország központi részén van, a „dry part”-on.
Más opciókat is megnéztünk tehát, főleg dél felé, így aranyszikla, úgy kisváros, de a helyzet az volt, hogy egyre inkább az volt az érzésünk, hogy minél előbb el kell Baganba jutnunk és úgysem lesz sokkal több időnk egy huzamban majd elmenni egy darabig, mert a fennmaradó szabadságot hazautazásra kell hagyni. Szóval egye-fene, majd kemény tempót diktálunk magunknak.
Yangon-Bagan. Éjjeli buszok is vannak, sőt az tűnik igazából járható útnak. Ez lett a győztes verzió. Némi utánajárással kiderült, nem feltétlenül lesz egyszerű menet, de az elmúlt két évben a busztársaságok sokat invesztáltak új buszokba, így elvileg minden rendben lesz ezen a fronton (csak mert ha a yangoni buszokból indulunk ki, azzal 12 óra nem leányálom és azokkal inkább 20 óra lenne).
Mire ezt kitaláltuk, péntek lett: indulás tehát szombat este (igen, legközelebb munka után megyünk). Az indulásunkig ránk váró kisebb kalandokat most átugrom, de végül megérkeztünk a buszpályaudvarra, kilövés este 7-kor. A Népliget egy falusi buszmegálló ehhez az állomáshoz képest, irgalmatlan mennyiségű buszok várakoznak százával. A kompániák közül nem nagyon válogattunk, erre volt hely ilyen rögtönzéssel, de rosszat nem hallottunk róla. Egy menő Scania buszhoz vezettek, bekészített vízzel és a beígért 1 megálló (!) helyett két pisilős stoppal, mondták. Jó hír. És a pályaudvaros toalett is remekül szerepelt. Dugig volt a busz, mi a leghátsó sorban. Zene, film volt végig, a legváratlanabb pillanatokban újra meg újra beindult, nem halkan. Mondjuk altatónak kicsit erős volt. A légkondit sem használták a beígért maximumon, zokni-pulcsi elég volt, suhantunk! Az egyéni lámpákat persze központilag kikapcsolták, de zseblámpa segítségével sikerült kiböngésznem a kinyomtatott útikönyvből a lényeget. Reggeli 6-7 közötti érkezéssel remekül nekikezdhetünk a napnak.
Olyan három körül letértünk egy mellékútra az amúgy pöpec autópályáról, ahol alig volt valaki, és egy-két helyen letettünk néhány nagy zsákkal megpakolt hölgyet, a semmi közepén. Ezt követően még mentünk, mentünk, majd csodálatos csillagos ég rajzolódott ki – először láttunk ilyet, tekintve Yangon elképesztő világítását és pöfékelését.
Nem vettem észre, de elaludhattam olyan négy tájt (nem, nem sokat aludtam a buszon), hiszen arra ébredtem, hogy újabb megállónál vagyunk. Rajtunk kívül még két külföldi utazott, nekik odaszóltak valamit, és megtudtuk, megérkeztünk Baganba, „the only stop in Bagan”. Nofene. Öt óra volt csak. Jó, hogy felébredtünk, mert a busz ment tovább (ezt nem tudtuk). Sejtésem szerint az egyik kisváros-falu központjában lehettünk, a célnál, de leszálláskor egy csomó taxis ránk vetette magát és kiderült hamar, hogy nem ott vagyunk. Ilyenkor kicsit nyűgös az ember… Megittunk egy porkávét egy újonnan épített bódéban és felfogtuk, hogy kb. 8 km-re vagyunk az eredeti céltól. Ezt nem mondta a jegyárus, jó igen, ez van, nem tragédia (de miért nem mondja?), de jó, hogy itt vagyunk már, szóval minden rendben. Na, akkor alkudozás, mert persze kihasználják a szituációt és horrorárat mondanak a taxisbácsik, de beértünk a kiszemelt városkába, az egyik potenciális szállásnál kiszálltunk. Lesz szoba, 9-től, volt ez 6-kor. Hát jó. Most azzal időt veszíteni, hogy még három helyre elmenjünk… Akkor átvedlünk, kontaktlencse be és uccu neki a bérelt bringákkal, majd délben becsekkolunk, addig yes-yes-no problem, ott hagyjuk a cuccainkat. A kijelölt ideiglenes földszinti, hátsó fürdőkomplexum nagyon eredeti volt, a két óriáscsótány miatt némileg akciódús kontaktlencse behelyezéssel, kézitükkörrel és mindenféle eszközzel, de hamarosan úton voltunk a mezők felé. (A szobák tök jók voltak.)
Már fél 7-kor meleg volt, egészen meleg. Ráérősen tekertünk a már rég ébren lévő városkában cikázva, jobbra-balra az út mentén elszórva gyönyörű építmények sorakoztak. Lassan felfogtuk, hogy tényleg megjöttünk és milyen csodálatos hely vár ránk: bárhova nézünk, bárhol letérünk a kis útról a homokba süllyedve, két méter múlva lélegzetelállító látvány fogad minket. Ezért némi tervet követve ugyan (én ragaszkodtam hozzá), de elindultunk felfedező körutunk első szakaszán, kezdve az „Old Bagan” elnevezésű településsel. Bagant egy durván 20 négyzetkilométeres területen kell elképzelni, illetve lehet az 40 is, ha a kiesőbb részeket is belevesszük. A területtől Észak-Nyugat-Nyugaton a kanyarodó folyó, alatta két párhuzamos főút, melyből az északi köti össze a kisebb főbb településeket. Délebbre a nagy mezőkön, több kis falu ékelődött be a romok közé.
Az első igazi rom-megállónk előtt úgy gondoltuk, iszunk egy kávét az út szélén, Old Baganban, de keresés közben elcsábultunk a folyó felé, mert amúgy sehonnan nem látszik. Kilyukadtunk egy x csillagos bungalows szálloda oldalkapujánál. Mellette kis ösvény a folyóhoz, de az éjjeli őrök azt mondták, menjünk be bátran a kertbe, onnan jobban látszik a folyó. Nem mondom, nem utasítanék el néhány éjszakát ott a River View-ban, de meg kell jegyeznem, már pusztán szakmai szempontból is, hogy ezek a drágák fogták magukat, és a kertjükbe beépítettek három kisebb stupát, 13. századiakat. Így végül is reggeli kávézás alatt megvan a komplett élménycsomag: szép szálló, kert, river view, kultúra s múlt / hagyományőrzés. Hüledezve nézelődtünk, legalább öten már rakták is rendbe a kertet 7-kor. Senki sehol. Mint kiderült, kettő, azaz kettő vendég volt összesen. A kertben mókusok, méhraj a buggenvilleák között. Újra úton, s mint rengetegszer, szóba elegyedtünk egy fiatal fickóval, aki a jótanácsok elsorolása végén természetesen a festményeit is meg akarta mutatni (egy templom aljában berendezett matrachalmon). Megnéztük (megírtam), telefonszámot is kellett cserélnünk, nem volt mese. Tovább haladtunk, lekanyarodva az egyik ösvénynél: megtaláltuk az ideális helyet egy kis harapnivalóra, vízivásra, egy stupa lépcsője mellett. Már indultunk volna, amikor jött egy idősebb emberke, gyanús tekerccsel a hóna alatt. Hello my friend, és az ő képeit is megnéztük. Nála kevésbé a kreativitás, mint inkább a családetetés leitmotívuma volt kihámozható monológjából, de sajnos mindkét esetben nem hoztuk meg nekik a lucky morningot. Még csak 9 volt, de egyértelművé vált, hogy rendkívül kreatív hellyel van dolgunk, és rengeteg iparművész és festő ténykedik itt. És persze mindegyikőjük komolyan úgy gondolja, hogy venni fogunk tőle, mert miért ne vennénk?
Tulajdonképpen a sokáig kevéssé lakott bagani terület valamikor – itt mindent egy kisebb homály fed – újra elkezdett működni. A ’70-es években egyre többen települtek Old Bagan központjába és egy komplett kis falu nőtt ott ki. Későbbi ismerősünk, Mimi (Moe Moe) családja is ott élt, de jött 1988, majd 1990: a kormány közölte, hogy szerintük a 88-as események miatti figyelemenyhülés miatt és alatt a helyiek elkezdték feltúrni a földeket és kilopkodni a kincseket az állami tulajdonból, ezért kb. egy hét alatt kitelepítettek mindenkit, olyan 5 km-re déle, New Baganba. Ott nem voltunk, de túl sok minden nincs is (néhány pagoda a környéken igen, de amúgy…). A kisebb, folyó menti települések egybenőttek a romokkal, van olyan kisfalu, amely bizonyára hosszú évszázadokat megélt, főleg a lakkozott edénykészítők települése. Mimi szerint ugyanakkor annyit még nem változott Bagan összességében. Hát nem tudom, azért sok a guesthouse-szálloda, rengeteg kis étterem is van, de tény, hogy szerencsére kevés csillivilli hellyel, melyek igazán rontják a levegőt (mondjuk egy tízemeletes szálloda). De a térség kiépülőben van, az biztos, elnézve a yangoni tempót, nemsokára turistaparadicsom lesz Baganból. A helyi lakosok közül egyre többen élnek meg az iparművészeti cikkeikből, ugyanakkor rendesen élik tovább a korábbi mindennapi életüket, mint két évvel ezelőttig. Szántanak, a romok között, tökföldet telepítenek a romok közé, szeméttelepet és szemétégetőt, a romok közé. Sok stupát és pagodát, legtöbbjük kb. a 10. és 13. század között épült, mindennap használnak a helyiek. Valójában most érkezett el egy kritikus pont Baganban: meghagyni és megőrizni az örökségüket, folytatni saját életüket saját igényeik szerint, de kiépíteni a helyet a turistáknak, mert azok akkor is jönnek, anélkül, hogy teljesen tönkrevágnák a területet. Talán a legkomolyabb kihívást az jelenti, hogy Bagan megmeneküljön a területet nemzeti turisztikai büszkeségként kezelő kormánytól, amely ráeszmélt a pénzszerzési lehetőségre és amely konkrétan 2005 körül felhúzott egy hatalmas randa Viewing towert a pagoda mező közepére, bőven meghaladva az összes pagoda magasságát, majd építtetett egy hatalmas randa nemzeti múzeumot meg valami King Anawratha Palace-t (???) (a nemzetközi leírásokban legtöbbször baganworld/disneyworld hasonlattal élnek ezen új építmények kapcsán). A nemzetközi szakma nagyon kritikus a néhány éve megkezdődött ad hoc jellegű restaurálásokkal szemben. Nyílván, azaz nyílván, ebben az esetben nincs igazság, hiszen valahol mindenki jót akar, a spanyol „moncsicsi-jézus” esethez hasonlóan a helyiek a múltjukat szeretnék megőrizni, ha éppen lekopott hát akkor újrafestjük, miközben természetesen használják a saját örökségüket, területüket, így azért becsúszik néha egy-egy piros körmű Buddha-átfestés is, mármint az eredeti, 13. századi Buddha-kép(szobor) ilyen jellegű átfestése. Továbbá, mint kiderült, nehezen lehet lebeszélni a helyi gyerekeket arról, hogy ne fessenek a falra ők is elefántokat, mármint a 13. századi festményekkel borított falakra, szóval hogy ne ott próbálják ki tehetségüket. Na de ki nem firkált falra gyerekkorában, ugye? Ezért most, amikor kevés a turista és aki vigyázzon a templomokra, sokat bezárnak, randa rácsokkal fedik a bejáratokat, a nagyon meleg időben (most) bambuszrolókkal sötétítenek, hogy kevesebb napfény érje a falfreskókat (seccókat). Ettől függetlenül szinte csoda, hogy megmaradtak olyan állapotban azok a festmények, amelyek ma láthatóak, hiszen szinte mindegyik hely nyitott, átfú a szél, jönnek a gekkók, a madarak, a nedvesség, a szárazság…
Második nap, hiába a nagy akarat a korai felkelést illetően, 9-re álltunk harcra készen, a rooftopon (ott kaptuk a reggelit, mindig három tál gyümölccsel). Hibáztunk, mert az előző, egész felhős időhöz képest tűzött a nap és a napon legalább 45 fok volt, de én inkább többet mondanék (bátran). A cél a South Plain meghódítása volt, egy egészen remeknek tűnő csoportosulással. Ott a golfklub mellett a hozzávetőleges térkép szerint van egy utacska, remek. Lekanyarodtunk, és jó tíz perc kemény homokos tekerés után irányt váltottunk, hiszen az arra, arra volt. Vissza is értünk a korábban elhagyott, szuperhomokos úthoz. Nem volt apelláta, a bringát tolni kellett. Mentünk és mentünk. És mert „már biztos nemsokára elérjük a jó utat” (csak halkan mondom, hogy itt én ebben az elméletben már kevésbé hittem), csak mentünk. Amikor már tényleg lennie kellett volna valaminek, megláttuk messze a randa Viewtowert, és mielőtt felgyulladtunk volna, bemenekültünk egy árnyékos stupába, mert az legalább lett. Nem volt hűs, de nem tűzött a nap. Ekkor kb. 10.45 volt, a két és fél liter útivízből kevés volt már. Kritikus pont, mert folyamatosan innunk kellett. Nem tudom, milyen lehet a Szahara kellős közepén, de már van egy sejtésem. Végre eljutottunk a Towerhez pusztán vízkészleti ügyből kifolyólag. Rongyrázás, megalománia, senki sehol, a torony és környéke (szuper parkoló, őrök mindenhol) kong az ürességtől és persze egy üveg víz ára az ötszöröse volt a máshol tapasztaltnak (de a sivatag sivatag). Később többen jót mulattak rajtunk, hogy ilyen kalandosan akartuk megközelíteni a helyszínt, pedig nem lett volna lehetetlen, mondjuk délután ötkor és elektromos biciklivel (olyat is lehet bérelni). Innen már tényleg nem voltunk messze, és valóban, kisebb tekerés után 11.15 körül megérkeztünk ahhoz a csoporthoz, amelyet kinéztünk magunknak. Ez volt utólag nézve az (egyik) kedvenc helyem, kb. két külföldivel találkoztunk összesen. Az első megtekintésre kiszemelt hely zárva volt (Thambula Pahto), de a második megnézésekor (Payathonzu), kiderült, hogy ránk talált a jó ember és kinyitotta nekünk az elsőt is. Csudás festmények mindkettőben, csend, és rekkenő meleg, és tényleg csilingelnek a templomok az alig érezhető szellő révén. A fickó, aki megtalált minket, kedvesen mesélt, hosszasan, és a végén gondoltuk egy kis borravalóval megháláljuk, de nagy szemekkel nézve azt mondta, hogy ő tényleg csak segített, viszont ha már, akkor nézzük meg az articrafts shopját és nem muszáj persze vásárolni, tényleg, ha nem tetszik, nem vásárlunk. Hú de jó. Végül egy apró gongnál kötöttünk ki, mire kényszeredett mosollyal mondta, hogy de hát ez csak ennyibe kerül (kétszer annyi, amennyit akartunk neki adni), de hát jó. Mondtam, hogy mi very bad touristok vagyunk meg, hogy amúgy is Yangonban lakunk, de ő már szomorú volt. Így lett egy szuvenírünk. Mentünk tovább száz métert, és a következő templomnál megtalált minket egy kislány. Nagyon helyes, tíz éves, és egy perc alatt eladta az egész család portékáját nekünk, persze szóban. Mondtam, hogy talán majd vizet veszünk, de egyelőre sétálunk. Velünk jött mindenhova, de legalább vicces csaj volt, minden tudott, hogy mennyi sört iszik a pagodalakóbácsi, hány halat fognak ki a waterlake-ből a férfiak (ekkor éppen egy nagy száraz betonmedence volt a waterlake). Kb. egy fehér templom van Baganban (Leimyethna Pahto), a kislány faluja mellett van és az a falu pagodája. Szerinte hatszázan laknak ott (szerintem kevesebben), kisházak, és egy „drugs free school” is van. Vízügyben a kislány elvezetett minket a család bambuszból és pálmából épített árnyékos helyére (étterem?), pihentünk egyet, söröztünk egy finom hideget mogyoróval, a „drugs free school” mellett – a kislány is odajár. A falupagodajábanlakóbácsit sajnos felébresztettük ott jártunkkor, gyorsan pattant is és próbált utolérni minket; a bejáratnál voltunk már, Matyinak odamotyogta, hogy „this Buddha mother, this Buddha teaching” és aztán elégedetten várta a jussát.
Fél kettő. Jó, akkor találjuk meg végre azt a fránya főutat és tekerjünk vissza szépen (kb. 8-10 km), pihenjünk kicsit és folytathatjuk a délutánt. Még egy rövid megálló egy félig földalatti pagoda-szerzeteslaknál (Kyat Kan Kyaung), elég furcsa volt, úgyhogy nem időztünk sokat.
Most lehet mondani, hogy rossz ötlet volt, ezzel amúgy tisztában voltunk, de mégsem ülhettünk egy pagodában két-három óra hosszat ugye (majd legközelebb). A repülőtérről vezető úton haladtunk, elég sokszor megálltunk, de tekertünk, tekertünk, minden variációban (jobb szélen, bal szélen kicsit árnyékban, stb.), irdatlan meleg volt, jaj de meglepő. Szerencsére a teljes hőguta előtt megállhattunk egy útszélinél és talán életemben először, rendeltem csupán egy nagy üveg vizet, jéggel. Ennyi. Matyi szerint nem álltam messze a bíbortól. A sport nehéz dolog (ő se volt hófehér már). Mire hazaértünk, szusszantunk, újra nekivágtunk, ettünk egy kicsit, már fél öt lett, így egy templomra maradt idő sötétedés előtt, az egyik főtemplomra (Dhammayangyi Pahto), ahonnan megnéztük a szép naplementét. Előző este a Shwesandaw-nál voltunk, remek hely a naplementéhez (helyitől kaptuk a tippet), de minden turista ott volt a környékről, buszokkal és minden eszközzel és elég kiábrándító volt. Sajnos, ami a nagykönyvben, a lónliplenetben szerepel, annak annyi: vagy szuperdrága lett azóta, mert sokan mennek, vagy mindenki ott van. Vagy valami lett, de már nem az, ami volt. Persze sokszor jók a tippek, de nagyjából ez az egyetlen tippforrás itt, így mindenki azt követi. Szóval általában a magunk feje után mentünk (néha belefutva golfklub melletti csapdákba is). A második naplementénél már bánom, hogy csak a látványt fotóztam, mert megállt a templomnál egy turistabusz, nem tudni pontosan honnan, de gazdagabb ázsiai országból, és mindenki egy sorba kapta magát, állványt a helyére és elképesztő nagy masinákkal, óriásobjektívekkel és folyamatos kattintással fényképezte ugyanazt. Egy kutya besétált a jelenetbe és kicsit megilletődve elvégezte a nagydolgát premier plánban, remélem ő is rajta lesz a képeken.
Este eljött a nagy pillanat, melyet kíváncsian vártunk. Előző nap, vasárnap, Matyival beültünk egy kávéra az egyik helyes teahouse-ba, és nagy beszélgetésbe elegyedtünk Mimivel, ahogy ő mondta (vagy Moe Moe, ahogy a többiek hívták). A papagájuk két összedrótozott műanyagrekeszben csinálta a műsort, állítólag napi kétszer követeli, hogy zuhanyozzák le. Sokat beszélgettünk mindenről és megemlítettem, hogy még nem ettünk mohingát (halból vagy csirkéből készített sűrű levesszerű dolog tésztával, főleg reggelire), pedig de szeretnénk és nem tudja-e véletlenül, hol van a környéken finom, mire Mimi mondta, hogy másnap menjünk át hozzá „egy fesztiválra”, ami az ő környékükön lesz és megkóstolhatjuk. Tényleg? Szuper, „wow”. Milyen fesztivál, nem tudtuk pontosan, gondoltuk a Teliholdhoz kapcsolódhat biztosan. Szerettünk volna vinni valami virágot is vagy valamit (de ugye mit? nem lehet mindenhova piával beállítani), de virágot nem láttunk, mást meg nem mertünk, meg amúgy is késésben voltunk. Bevallom, odafelé még kicsit kétkedve álltam a dologhoz, hiszen baráti mohinga csak úgy idegeneknek – biztosan lesz itt valami furfang… Kiderült, hogy egy tök komoly kis családi bulira hívott minket, a városka főtemplomjától kicsit kijjebb, ismeretlen utcákban: a környéken tényleg mindenki ünnepelt, de saját berkeken belül, külön-külön. Majdnem odaértünk 7-re és elindultunk a főúttól elfelé, egyszer csak nagy dzsumbuj, mindenki az utcán (hello how are you, volt vicceskedő gyerek, aki a „hello you have money-val” jött, de Mimivel együtt nevetve „hello good morning”-nak interpretáltuk). Be a kertbe, papa-mama háza és az összes (talán 8) testvér meg az összes kis-nagy gyerek. Mondanom sem kell, hogy totál zavarban voltunk, nem gondoltuk, hogy ennyire családi lesz. Itt egy kézfogás, ott egy köszönés, leültetnek, terülj-terülj asztalkám egy másodperc alatt. Egyszerűen lenyűgöző volt, a kaja meg isteni. Azt olvastam a nagy főzőbibliámban (az itteniben), hogy ha vendégek érkeznek egy burmai házba, a háziak nem esznek velük, csak utánuk maximum, így addig csak körül ülik a vendégeket. Beszélni se illik sokat, mert az étel élvezete a fontos. Röhögtem, hogy na, ilyen biztos nem lesz. De lett, és legyezés is volt (alig tudtam magam hova tenni) – ez is csupán kedvesség, hiszen a jó csípős kaják miatt folyik az emberről a víz és jól esik a szellő. Persze beszéltünk egy csomót, mert annyira muszáj volt valamit mondani, csinálni, de mindenki jól vette az akadályt. Mikor kipukkantunk, jött a desszert. Szokás szerint a főételhez jár egy csomó kiegészítő, a desszert gyümölcsökből, zöldteasalátából, rizses sütiből állt nagyrészt. Tündériek voltak. Kaptunk egy kis virágot is, a messzebbi Mount Popáról származott, mint megtudtuk, sárga és valami olyan illata van, hogy szinte hihetetlen, hogy ezt egy virág tudja. Az itteni jázmin mesésen édes, ez pedig egy komplett parfümnek felelt meg, gyümölcs, méz, sőt mentaillatú is volt egyben. Kiderült, hogy ez az ünnep náluk egyfajta húsvétnak felelt meg, amikor az egész család együtt van végre, de hát honnan tudtuk volna, és amúgy is így szólt a meghívás. Ezek után nem nagyon húztuk az időt…
Őszintén szólva tényleg elképesztő volt az élmény, és egyáltalán, hogy meghívott minket magukhoz. Másnap visszamentünk a teaházba, ahol lakott / dolgozott a kinyomtatott képekkel és hát csak annyit tudtam mondani, hogy remélem, jár Yangonban megint és meghívhatjuk hozzánk. Szokott jönni… Csirkepaprikás?
Az utolsó nagy napunk, a kedd is megérkezett. A busz 7-kor indul este, de azért legyünk a szállóban már 5.30-kor, hátha akkor már felcsíp minket a pick-up a tíz perces útra, mondták (6.34-kor sikerült ez). Terv keddre: felkelünk 4-kor, elindulunk kb. háromnegyedkor, 5.30-kor napfelkelte. És ellentétbe a kambodzsai felkeléssel, hibátlanul működött az időzítés.
Első nap, Matyi szemet vetett egy kis stupára, amire fel lehetett mászni. Egy közvetlenül mellette lévőn ugyan ültek néhányan, de a miénken mi voltunk egyedül. Mindenhova elláttunk és egyértelmű volt, hogy ide jövünk napfelkeltére és nem esünk bele abba a hibába, hogy hallgatunk a nagykönyvre, sem a helyiekre (akik a nagykönyves dolgokat mondják sokszor – úgysem mennek ilyen helyre napfelkeltét nézni). Csak később derült ki, hogy a mellette lévő volt az, amelyik mindenki szerint a legalkalmasabb a napfelkeltéhez, csak nem tudtuk, így a környéken nem voltunk teljesen egyedül, de a stupán igenis mi voltunk csak ott, amikor felkelt a nap.
Kisebb kitérővel 5.25-kor a csúcsán voltunk. Nem magas amúgy, de fentről elég meredek. Lentről nézve smafú persze. Nem vagyok tériszonyos, de itt speciel a legtetején a lábad alatt nem látsz semmit csak az ürességet, és fúj a szél… Matyi nyugodtan járkált a peremen, én lapultam a téglafalhoz és minden szellőnél kapaszkodtam. És ott volt, megérkezett, a Nap!
Tulajdonképpen itt abba is hagyhatnám, mert a „lényeg” megvolt, de a történet kedvéért, a többit is elmesélem. Az első 10 percben maga volt a csoda, bár egy picit még kapaszkodtam. Eggyel lejjebb másztunk – ott már vígan mozogtam. Egyszer csak látunk közeledni három elektromos biciklit, talán koreaiak voltak, mindenesetre reméltük, a másik építményhez mennek úgyis, mint a többiek és meghagyják nekünk az idillt. Hát nem. Részben őszintén a lelkemből beszélve, ugye, részben saját érdekből (csúnya-csúnya, de hát én is egyszer vagyok ott) megemlítettem kedvesen, hogy a másik stupára sokkal könnyebb felmászni. Nagyon megköszönték, de feljöttek mellénk – nem 3 méterrel arrébb, hanem közvetlenül mellénk. Így hát családi hangulatban néztük tovább a napot, de mivel ők 15 percet késtek, a lényegről lemaradtak, mi meg láttuk a lényeget, mehettünk tovább. Reggeli előtt még elmentünk Nyaung-Oo főpagodájába, a Shwezigonba, ahová Mimi és családja is ment a Telihold tiszteletére aznap hajnalban. Ők 4-kor kelnek, így 5-kor már bőven túl voltak rajta, hát még 7-kor. A reggelit követően volt mg kb. három óránk, hogy visszaérjünk a kicsekkolásig, így kihasználtuk az időt és megnéztünk még egy-két kimaradt helyet, így az Upali Theint vagy a Kyanzittha Umin. Pici helyek, de annál varázslatosabbak voltak, gyönyörű freskókkal. Tapasztaltan róttuk a helyszíneket, alig tévedtünk el. A végén már tényleg nagyokat nevettem az árusokon (mindenhol mindig megtaláltak, rengeteg trükkel, fondorlattal próbálkoztak, de igen bájosak voltak: You want painting, beautiful painting?, Well perhaps another time, now we have to go – How about I come with you? – How about no? ilyenkorra már mindenki egész mókásan látta az elhangzottakat és nevettünk), na de a csúcs, amikor biciklizel, egész jó tempóban, már rekkenő meleg van, hosszú betonút, szekerek, pick-upok, és megelőz egy kis moci vezetővel plusz egy féloldalt ülő nőutassal hátul, aki egy óriási kosárban mindenféle lakktekercstartót visz magával, mosolygunk egymásra, és előkapja George Orwell Burmai napok című kötetének fénymásolt verzióját (ez a nagy sláger itt) és nyújtja nekem, You want to buy? Hátha azt mondom, OK, I would like that és a biciklimről megveszem!
Tanulva az előző napból, a kicsekkolás után kettőig a rooftopon foglaltuk el magunkat, majd mentünk Mimihez, esernyő műhelybe, stb. Már nem nagyon lett volna időnk nagy felfedező túrákat tenni, főleg annak tudatában, hogy zuhanyzásra max. a nagycsótányok kompániájában lesz lehetőség a nagy közös helyen. Annyira nem volt csábító (tényleg nagyok voltak) és három előtt nem igazán tudtunk volna elindulni amúgysem. Még indulás előtt belefutottunk egy komoly felvonulásba, gyerekek mendegéltek szép sorban, mögöttük egy teherautón egy óriási fával, ami nem fért el a kábelek alatt, ezért volt egy kábelember egy hosszú T bottal és szükség esetén feltolta a kábeleket, hogy elférjen a teherautó. Mögötte mozgószínpad élőzenével, nagyon komoly készültségben mentek a városkában körbe. A busz tekintetében a visszaút nem sikerült olyan jól, egy másik társasággal jöttünk és minden az ellenkezője volt az odaútnak: jéghideg, 10 óra alatt 1 megálló a 2. órában (???), kényelmetlen ülések, de rendben megjöttünk és most már mi is tapasztalt Baganguide-ok vagyunk. Egy templom megmutatásának ára: egy sör fejenként.
