Mielőtt végre rátérnék az aktuális eseményekre és rengeteg fotót feltennék a csodabogár Siem Reapról, fontos egy külön bejegyzést szentelnem a 19-ei utunknak, amely Bangkokot számunkra összekötötte Siem Reappal.
Reggel 7 óra: a bangkoki Lamphu még csendes, hűs, fedett kertrészében ülünk, bepakolva. A szomszéd éjjel-nappaliban már kétszer voltam, száraz elemózsia, víz, zsebkendő bekészítve. Várjuk az embert, aki majd elvisz minket A buszhoz.
A cél a következő: a fejenként 350 baht-os buszjegy fejében (melyre még ráperkáltunk 150-150-et, mert áttetettük a dátumot / tehát összesen kettőnknek 7000 forint volt a buszjegy) eljussunk a határ másik oldalára a thai fővárosból, egészen Siem Reapig, a várva várt városig. Azzal tisztában vagyunk, hogy ez nem lesz könnyű menet: sok-sok történetet lehet olvasni arról, hogyan nem vár meg a busz a másik oldalon (mert a jobbkormányos thai busz állítólag nem mehet át csak úgy a másik oldalra, és amúgy is, újabb lehetőség egy kalandra), hogyan próbálnak mindenféle trükökkel lehúzni mindenkit még több tíz dollárral a vízum kiadásához, és ezernyi hasonlóság. Részemről rendesen utánaolvastam a kérdésnek, kaptunk néhány tippet, de az is nyilvánvaló, hogy minden eset más és megannyi meglepetéssel bírhat. Abban bízunk, hogy tök korrekt volt a kis hostel management, hátha...
Mostanra Matyi tüsszög, én már nem, viszont a magammal hozott kiskabát, hosszúnadrág, sál, pulcsi, zokni, minden elő van készítve a velejéig gonosz légkondis buszúthoz.
7.20: semmi. Egy másik csapat már elment, aktuális recepciós ügyeletes főnök intézkedik. Coming, no problem. Egy perc múlva begurul a kertbe egy sötétkék uniformisos manusz egy robogón, int hogy egyikőnk menjen. Nekem két nagy táskám van, plusz a „kiskézi” óriástatyóm. Egyik nagy a hátamon, a másik az ő lábához, harmadik a vállamon, fel sem fogtam, mi történik, már suhanunk a sétálóutcán, ha én ezt túlélem... Szerencsére néhány kanyart megyünk, közben visszatér belém a gyakorlati tudás – hogyan üljünk másodiknak kis robogón –, hiszen 2007-ben is így közlekedtünk egy csomót.
Matyi is megjön végre, be a mikrobuszba: a robogós a sofőr. Hét másik útitársunk van, semmi extra, köszönni is nehezen megy. 2 amerikai-szerű pár, egy indiai amerikai-szerű fickó és két német csajszi. Komoly gerilla-akció keretében, amennyi légkondi kimenet van, szinte mind megpróbálom elzárni. Egynek nincs rácsa és sűvít belőle a hideg levegő – a nyakam felett. Nem baj, sál a fejemre á la Kairóstyle, kiskabát. Kb jó egy óra alatt szeljük át fél Bangkokot, de inkább több volt az, pontosabban nem lehet tudni, mert nincs vége ennek a városnak. A dugóknak sem, elképesztő mennyiségű autó sorakozik a főbb artériákon ellentétes irányban velünk és semmi nem mozdul. A határig teljességgel bebugyolálva próbálok aludni, óriásikat dob az autó, minden rendben.
Többször megállunk tankolni (szerintem normál esetben nem fér ennyi benzin egy ilyen autóba, de mindegy is).
Közeledünk a határhoz. Érzem, lassan elérkezik az első kritikus pont: a kamu kambodzsai konzulátus sztori, miszerint a határ előtt megáll az autó, kiszállítanak mindenkit egy mondvacsinált utazási irodánál, és valmivel több pénzért ígérik a sokkal gyorsabb és neked egyszerűbb vízum ügymenetet.
Egy kis Thai Army úti ellenőrzés, de még semmi egyéb. Hoppá, a kocsi lehúzódik egy műanyagszékes kajolda-szerűségnél!
Kinyílik az ajtó és egy nagyon kedves fickó azt mondja: mostantól ő a guide, és minden cuccot átpakolunk egy másik buszba. Aha (hol a konzulátus-sztori???). Kiszállunk, kipakolunk, ott állunk. ÉS! most jött csak az, amit vártam: kis csoportokra bontanak (hogy ne tudjuk egymásnak leadni a drótot), szépen terelgetnek különböző irányokba és kapunk nyakba akasztható bilétát, amivel azt mondják majd a határ másik oldalán megismernek. Még jófejségből odaszóltam a két lánynak, hogy nem kell itt megvenniük a vízumot, nyugi, de műnemértették, amit mondok. Mindenesetre Matyival egy asztalhoz ültetnek egy béna kajoldaszerűség közepén, kis ablakból kikandikál egy szigorú uniformisba (US Army!!!4!!4!!) öltözött hölgyemény, és elénk tolnak egy szigorúnak tűnő Visa Application formot. Udvariasan elmondjuk, hogy mi az Immigration office-ban szeretnénk ezt kitöltetni, és meglepő módon, Matyi egy-két khmer szóval megspékelt dumája hallatán a fickó elenged minket, sőt, megkéri a havert, hogy a kis furgonjával dobjon ki minket a határnál (Ami ahhoz képest még pár száz méterre volt, tehát nem közel és azért 50 baht volt, de ez még belefért).
A poipeti határátkelőnél rondább, abszurdabb és lerobbantabb helyet kevéssé lehet elképzelni, a hivatalos alkalmazottak ugyanúgy összejátszanak a helyi hiénákkal, mindezt persze pusztán csak a susogó dollárért, de azért maradandó élményként ég bele az ember emlékezetébe e kaland.
Kezdve azzal, hogy a temérdek bódé között szinte lehetetlen fellelni a hivatalos bejáratot az Immigration Office-hez. De megvan, hosszú félig fedett folyósó, lépcső fel.
Departure papír kitöltve, sorbaállás, Exit. Huh, kiléptünk Thaiföldről. Elég céltudatosan haladunk tovább a puszta ég alatt, sok kis tákolmány között, mindenhol, az Office előtt, után megszámlálhatatlan tábla: Visa Application here, there, only 40 USD, és egy rakás csávó ólálkodik, hátha horogra akadsz.
Egy blogon elcsípett fotó alapján azonosítom a megfelelő Check-In épületet a Kingdom of Cambodia kapu előtt jobbra. Feladat: megszerezni hivatalosan a fejenként 20 USD-os vízumot, fejenként 100 baht kenőpénz nélkül. Egyenruhás emberkék egy ablak előtt, mögött. Fénykép kikészít, Visa application form kitölt (mondanom sem kell, hogy tök más, mint a műanyagszékes helyen), mikor beadnánk, Matyinak odatolnak kis papírt, hogy plusz bahtokat kell fizetni. Sorry, we don’t have bahts, de mivel mások is ott figyelnek, gyorsan elheseget, hogy majd később menjünk oda újra. Láthatóan másoknál bejött a papírka és a szigorú egyenruhás nézés, perkálnak, mint a kisangyalok. Csapó 2. Beveszik az útleveleket a pénzünkkel, és 5 perc múlva a Check-In iroda cseng az én nevemtől!
A vízumunk megvan, pipa!!! Mikor a nyakunkba akasztották a bilétát, azt mondták, hogy a határ után az International Bus Station-re kell menni, ami viszont jóval messzebb van, mint a határátkelő. Az ígéretföldje még tehát a látóhatáron sincs...
Elindulunk a senkiföldjén, átlépve a kőből faragott mű-angkoros Kingdom of Cambodia kaput. Nem igazán lehet leírni, mi folyik ott (egy-egy bátrabb ember felrakott a youtube-ra mindenféle videókat, amiket én ugyan még nem láttam, mert a Lamphuban olyan lassú volt az internet, de azt hiszem hangulatban visszaadják a helyszínt). Ez a „nomansland” messze földön arról híres, hogy különböző kaszinók működnek itt, és a világ egyik legelveteműltebb helye. Egy széles, poros, koszos, büdös „utca” mentén két oldalt tornyosul néhány sokemeletes új szállodaépület, azaz kaszinók, a poros úton oda-vissza zsongnak a robogók, szekerek, teherautók, emberek, talicskák, minden.
Én nem csináltam képet, főleg azért nem, mert a táskám mélyén volt, és majd leszakadt mindenem, és tudtam, hogy még nagyon messze vagyunk a végétől, de nem is biztos, hogy mertem volna.
Megyünk, megyünk. Következő akadály: az „Arrival” épületen keresztül menni. A senkiföldje rész kb 1 kilóméter volt, vagy annyi sem. Arrival: már megvan a kilépőpecséted, a vízumod, de ki kell még tölteni egy papírt, aztán a 4 ablakhoz 3 sorban álló külföldiekkel megküzdve azt beadni. Mind a 10 ujjamról ujjlenyomat, pecsét. You have arrived. Kilépve a porba egy bárszéken ülő egyenruhás még megnézi, hogy ez megtörtént-e. Míg Matyira várok, suhannak mellettem a teherautók, biciklisek. Matyi is megjött. Beléptünk Kambodzsába, hurrá!
Következő lépés: a busz. Egy fickó odajön a bilétánkat megpillantva, és közli, hogy a többiek már elmentek az előző shuttle busszal (ami fura volt, mert mi 1 perc alatt végeztünk a műanyagszékesnél és kb rögtön elindultunk, amíg ők még ott totojáztak) na de, menjünk mi is. Jó, ez stimmelt, free shuttle bus az International Bus Stationig. Egy jó 10 percig vitt minket a muki más áldozatokkal együtt, át a szörnyű városkán, míg meg enm érkeztünk az International buszállomáshoz: egy kongó üres csarnok. Míg szedjük le a táskákat, már jön egy újabb csávó a bilétánk alapján azonosítva minket, hogy egyenesen menjünk arra, és mutat egy fickóra, aki messze ül egyedül a pultnál egy bárszéken.
Caius Pupus villant be Asterix 12 próbájából: akár a bolondok házából szabadul a két gall, akár a krokodilokkal teli szakadékon másznak át, Caius ming ott várja őket a túlodalon és újabb feladatot ad nekik. Elindultunk tehát Khmer Pupusunk irányába, de mielőtt odaértünk volna, az eligazítónk újra eligazított, majd leültetett minket.
Helyes kis csarnok, csupa ablak, középen bezárt kajoldák, 2 kivételével. Az egyikben instant noodle-et főztek, a másikban 1 dollárért adták az instant Kv-t. A bejárattal szemközti oldalon az üvegajtók mögött volt a mi megváltásunk, a parkoló buszok.
A tökvakargatós eligazítónk odajön, elmondja, hogy minden ok, 4-kor indul a busz (ekkor volt 2!!!), de ha esetleg nem akarunk addig várni, pár dollárért ilyen és ilyen megoldás van. Mondtuk, hogy köszi, mi ráérünk és a jegyünket kifizettük, gondolván, hogy úgyis előbb fog indulni a busz, a 4 csak etetés, hogy válasszunk gyorsabb megoldást (jól ismert trükk). 15 perccel később megjött a mi korábbi mikrobuszunk többi tagja, és megörülve nekik elindultam feléjük köszönni Matyival, de diszkréten vissza lettünk paterolva a helyünkre, és Matyinak – aki megint belopta magát a csávó szívébe néhány helyi szóval – csak annyi lett mondva, hogy ő nem rontja a mi bizniszünket, mi se az övét. Visszaültünk, nem értve, hogy mi zajlik; közben azért odaintettem a többieknek, akik viszont rám se hederítettek és nem méltóztattak visszaköszönni, úgyhogy annyira nem fájt értük a szívem. A 7-ből négyen elfogadták az ajánlatot: plusz fejenként 12 dodóért elmentek taxival SR felé. Hárman maradtak: az egyik pár, és az indiai-amerikai. Odaólálkodtam, és kérdeztem, mi a helyzet: hát persze, minek sietni, itt a jegyünk, megvárjuk. 10 perc sem kellett és már sunyulva csúsztak be egy taxiba.
Ezzel csak az volt a baj, hogy láthatóan, minél több ember dőlt be a taxis/gyors mikrobuszos trükknek, annál kevesebben maradtak a normál járatra, amit nyílván megfelelő létszám nélkül nem indítottak el bizonyos ideig. Még két csajszi tartott ki (hasonló bilétájuk volt, mint a miénk, mert aki matricás volt, másik busszal kellett menjen). Vártunk. És már 3 is elmúlt. Gondoltuk fél-háromnegyed körül elkezdünk lázadozni. Közben 15 percenként érekezett az újabb shuttle, aminek 95%-a taxival vagy kisbusszal ment tovább, 1-2 bátor akadt csak, de ők ugye matricások voltak. Mindenkit küldtek pénzt váltani, mert Kambóban nem lehet USD-vel fizetni (szinte csak azzal lehet, persze van helyi pénz, de ugye). Aztán jött még egy láthatóan kitartó csajszi, de nála nem láttunk bilétát – reménytelen...
Épp kimondtuk a varázsszavakat, miszerint kitelepszünk a buszokhoz és nem mozdulunk indulásig onnan (mondjuk addigra már kifontoskodtam magam, és felváltva 10 perceként „megnéztük” a buszokat, hogy lássák, szemmel tartjuk őket), mikor eligazítónk intett: beszállás. És igen, valóság volt, 15.39-kor elindultunk, 5-en, azaz öten a busszal Siem Reap felé!!!!
Ajtócsukodáskor még elhangzott valami oylasmi, hogy az Old Marketnél tesz le minket a busz, nincs is annál jobb!
Lazán hátradőltünk, végre Kambóban vagyunk, minden rendben, átjutottunk simán – mi ez nekünk! Közben végigpörgettem a fejemben, milyen érdekes társadalmi teszt is ez az egész, ki tart össze, miért, miként befolyásolható, mennyire megbízható egy idegen – és már aludtam is.
A busz csudibusz ám, repít minket, egy-két műanyagszékes megálló még befigyel de 2,5 óra után már Siem Reap határánál vagyunk, ó az a jó régi Route 6!!! Hoppá, mi ez a jobb kanyar? Az 5. csaj – mint kiderült SR-ban dolgozik egy bárban már egy ideje – sem érti. Ki a külváros felé, a kis tákolt házak irányába haladunk.
Excuse me, where are we going? Persze nincs válasz, mígnem bekanyarodunk egy piros homokos utcácskába, onnan egy kisebbe, addigra elhangzik a „company’s bus station” mondat és akkor jön a kertkapu, amin áthaladva egy fedett rész alatt áll még 2 buszocska, előtte meg vagy 4 tuktukos. De egy külvárosi kertben vagyunk, ennyi fix.
Bosszankodva leszállunk, miközben kiderül, hogy a két másik csaj bőven tudta, hogy hova megyünk (nekik azt mondták, hogy a centertől 8 kilométerre tesznek ki minket, ami szintén nem volt igaz végül, de ennek tudtában az ember kevésbé tudott alkudni a tuktuk árból, gondolván milyen messze van: igazából trükkösen vittek minket, az egyik főút végénél voltunk). Életemben nem találkoztam (a poipeti bagázst leszámítva, bár ők csak bumburnyákok voltak) ilyen rosszindulató kis khmer fazonnal, ott pattogott és magyarázta, hogy így fejenként 2 dollár meg úgy a tuktukba beszállás most, különben sétálhatunk. Végül nyertek sajnos, és elrontották a diadalmenetünket, de ebben a pillanatban 2 dollár már tényleg nem számított – sebaj, ennyi igazán nem fájhat! A feladatot abszolváltuk. A kérdés már csak az, hogyan működik mindet visszafelé :)
Welcome to Siem Reap, to be continued...
