Nem mindig működik

Bevallom, elsőre nem igen tudtam, pontosan mi célt szolgálnak a kék bódék, olykor tejporreklámmal vagy gyógyszer promócióval az oldalukon. Fémes kék, olyan 1,5 méter széles, talán 1 méter mély és 2 méter magas téglalap-bódé, lapos tetővel, mely olykor túllóg a homlokzaton, ereszt képezve, olykor csak lapostető, egyszerűen. Gyakran, az eresz szabadonálló élétől lefelé húzódik egy  második fémfal, így egy apró folyosó képződik az egység belsejében, két oldalon szabadon hagyott bejárattal. A belső, illetve főhomlokzaton mellmagasságban egy hosszanti rés, felette a reklám folytatódik. Eleinte nem mertem jobban megfigyelni, mi zajlik a résen túl, ez a bódétípus gyanús volt. Talán csak jegyet árulnak, vagy valami üzletet lehet ott kötni, mindenesetre biztos bonyolult lenne kideríteni.

Mielőtt megérkeztünk volna Burmába, Matyi vázolta a várhatót: nagy valószínűség szerint nem működnek majd a telefonjaink, mert  egyrészt a mobilhálózatok kiépítetlenek, másrészt: az egy dolog, hogy ennek javításán éppen dolgoznak, azaz a hálózatok kiépítése folyamatban van és egyre több embernek van (lesz) készüléke és tudja is használni, de a külföldi SIM-kártya akkor sem működik majd. A helyi SIM-kártya nagyjából 200 dollárnak felel meg, legalábbis a külföldieknek. Szemmel láthatóan a fiatal generáció számára ez az egyetlen eszköz, ami számít.  Az nem számít, ha más nincs, ennek lennie kell, még a buszos pénzszedő fiúknak is érintős képernyőjű van. Mondjuk mindez Yangonra érvényes biztosan, az ország fennmaradó részének ezen szokásaival még nem vagyok tisztában. Azt is mondják, hogy talán majd szeptemberben már más lesz, mert sokkal több lesz és olcsóbb. Ki tudja?

Így hát eleinte – de tulajdonképpen még most is – a „8-kor, Moszkva tér, óra alatt” metódust használ(t)juk magunk között, igazi találkákat és légyottokat generálva. Matyi első munkanapján (előző este érkeztünk és nem sokat láttunk az utcából, lévén majdnem ott töltöttük az éjszakát kapukulcs híján), reggel elkísértem a munkást a munkahelyére, és innentől kezdve mindig megbeszéltük a következő találkozó helyszínét és idejét. Az első héten egyre több mindent láttunk együtt, de valójában a „lepel” a vízfesztivál alatt hullott le, ekkorra már tényleg sok mindent láttunk, mivel gyakorlatilag bejártuk a fél várost gyalog. A lepel: hogyan is kommunikálnak itt azok az emberek, akiknek nem adatott mobil. Addigra Matyinak már volt hivatalos mobilja (persze hosszú ideig meg sem csörrent), tehát ezen a fronton rendeződött a dolog. Nekem nem lesz egyelőre, de minek is? Egész megszoktam az új-régi módit és most már számtalan remek megoldásról tudomásom van. És amiatt nem igazán kell 200 dolláros SIM-kártya, hogy Matyival megbeszéljek egy találkákat. A többi emailen zajlik.

A lakosok többsége érthető okokból még nem lépett át az új generációs telefonok világába. Bár a városi vonalak tekintetében nem mozgok otthonosan, de valószínűsítem, hogy az sem lehetett egykor egyszerű történet, mármint városi vonalat beköttetni saját lakásba. Így maradt a telefonfülke. De minek személytelen fülke, ha egyszer valaki pénzt is tud csinálni abból, hogy ül valahol és leehtőséget teremt a telefonálásra.

Így létesültek az emberes telefonfülkék, épp itt van egy a kaputól 3 méterre („Szofisztikált Level 3” – én ezt használom). Ez a darab nem igazán a legmenőbb verziók közé tartozik, de nem is a legegyszerűbb – a lényeget viszont tudja. Egy nagyjából négyzetes 1,5m-es fal keresztbe a járdán, eresszel, alatta kampókon lógnak a különböző készülékek, vagy épp a kis asztalon pihennek – telefonkönyv is van valahol bizonyára. Természetesen aznap este, amikor egy tizenöt éve nem látott osztálytársammal mentem találkozni, majd hazafelé az utolsó esti buszba, amin ültem, belerohant egy autó (senkinek nem lett baja, de a szép autó motorrésze megsemmisült), majd hazaérve végül taxival konstatáltam, hogy nincs kulcsmásolatom a kapuhoz, mert ezt a részletet induláskor nagy lelkesedésemben elfelejtettem, a telefonbódé már nem volt, pontosabban nem volt ott az ember meg a telefonkészülék, így mehettem az éjjelnappaliba (van! itt is egy köpésre tőlünk, aggódni nem kell) kuncsorogni egy mobilért. Íme a személytelen, robottelefonfülke előnye.

Kevésbé szofisztikált, de annál emberibb a vegyes árubolt előtt kialakított asztalka-verzió. Nagyon gyakori megoldás. A legszebb benne, hogy sokkal jobb, mint Mágenheim doktor (Szomszédok) házi telefonja, mert be van készítve mellé az átlátszó műanyagdobozból egyenként megvehető szál cigik, az öngyújtó, a telefonkönyv, és lévén a bolt előtt áll az ember, végül is bármit majszolhat-ihat a trécs alatt.

És hát itt esik le a tantusz, ide kapcsolódik a fentebb említett kék Nagybódé-kategória is, van belőle szerte a városban, gyakorta buszmegállók környékén. Ugyanúgy működik mint a kevésbé hivatalosabb társaik, de azt hiszem erről lehet külföldi számot is hívni.

Vonalas verzióból van még egy „csaló-verzió”: az internetezőben skype-on keresztül hívható verzió. Ez olcsóbb jóval a többi megoldásnál. Egyszer akartam a Nagymamámat felhívni így: elmentünk vacsorázni Matyival, és a kivételesen étteremjellegű helyi kajolda mellett (azaz nem utcai műanyagszékes) fedeztük fel A helyet, Hungary – 50 Kyats / perc, ergo kb. 10 Ft. Pompás-pompás. Ettünk, majd beléptünk a „Hawaii”-ba. Az egymás mellett sorakozó sima asztalos internetezős fülkék mögött egy kis emelvény kőből, előtte a padló átlátszó üvegből, baloldalt az emelvény sarkánál egy valaha remekül szuperáló akvárium, de hát egyszer megrepedt és úgy maradt. Poros műpálma is dukál. Minden elég régi, a még mobil előtti korszakot idézi – a csúcson kell abbahagyni. Szemben a valaha trópusi halakat úsztató üveggel telefonfülkeszerű létesítmények, monitorral és fülhallgató-mikrofon kombóval. Két nemzetközi, egy helyi hívásra szolgáló fülke. A kimúlt akvárium mellett pad. Leültünk. A baloldaliban egy lányka beszél, a jobboldaliban pont beelőzött minket egy néni. Elővesz egy telefonkönyvet, helytartó tárcsáz – bibbibbibibpiiip – és elindul a beszélgetés. Tíz perc után végez, hívja a csávót, bekészültünk, végre mi jövünk, de továbblapoz a telefonkönyvben, és indul még egy hívás. Még egyet vártunk, de úgy tűnt heti egyszer ilyenkor hívja fel az egész famíliát, szegény kislány meg most tud végre csak beszélni a szülőkkel – így félóra után elmentünk. Azóta sikerült többször is visszatérnem a nénit megelőzve, remekül szuperál. Annyi van csak, hogy a telefonfülkén belül lenni felér egy hosszú szaunázással, túl sokat nem lehet ott kibírni.

És akkor az utolsó kategóriát – az otthonról történő skype-hívásokat nem említem, mert úgysincs általában internet –, a mobilról történő telefonindítás képezi.

Az első mobilon keresztül történő interakciós élményem a harmadik nap volt: az iroda még a lakásunkban volt (vagy mi laktunk az irodában), és míg Matyi a másik irodában volt, én „otthon” ültem a munkatársainak egy részével. Be lett ígérve, hogy Matyi „hazajön” és együtt ebédelünk a környéken (a másik iroda kb. 10 percnyire van) olyan fél 1 körül. Már bőven elmúlt az idő és éhes lettem, gondoltam elkérem az egyik munkatárs mobilját, és felhívom a delikvenst. Na de még befejezem, amit írok. Az erkélyről belépve van egy nagy szoba/tér, olyan 9mx4m, ennek a végében ültem egy asztalnál, mellettem egy kolléga, csörög a mobilja. „Hello! Hello?... Hello?”, áll fel, két lépés, „Hello? Yes, Hello?” két-három lépés az ajtó felé, majd futás ki az erkélyre, majd a lépcsőházba, közben „Hello? Yes?”. Az erkélyen amúgy oltári zaj van, be is hallatszik, de kint a helyszínen még durvább – buszok, tülkölés, kiabálás, stb. – de a térerő ott erősebb. Két perc múlva jön vissza és nyújtja a telefont: Matyi! „Hahó! Halló, hallasz? Halló!!”, és én is nagyjából ugyanazt a koreográfiát követve az erkélyen kötöttem ki, de (!) a lényeget sikerült megbeszélni. A trükkösebb az, amikor mindehhez a vonal is rossz, pontosabban rosszabb. Sistereg és elhalkul, vödörből hallatszik az ember és a kültéri zaj miatt sokszor még nehezebb. Mert egy dolog, ha semmi nem hallatszik, és egy másik, hogy ha hallatszik, de rosszul. De hát a térerő még nagyon gyér, úgy általában véve a városban – szóval a mobil jó dolog, de Matyié például Baganban nem működött (persze az egyik festő fiú, aki nagyon barátkozni akart, és még ifjú suhancokként nem nagyon mertünk ellentmondani, amikor elkérte a számunkat és mi nagy nehezen odaadtuk neki, nem akarta megérteni, hogy működik az, csak nem ott és akkor, mert nincs ott térerő).

Azt hiszem a legmókásabb hívások azok, amikor Matyi a tőlünk srégen 200 méterre a túloldalon lévő internetszolgáltatóval beszél, vagy a víztartályosokkal. Azért nem megyünk le mindig a szomszédba, ha elromlik az internet, mert már milliószor voltunk, és úgysem történik semmi, de legalább szóltunk. A tartályosok: mivel a csapvíz nem iható és mindenki tartályból iszik, lehet rendelni 20 Literes vizeket: utánfutós biciklis fiúk hozzák, és ha elfogy, szólunk, és jönnek, kicserélik, és van vizünk. Egy tartálycsere 600 Kyats, 120 Ft. Az ember nehezen szokik le arról, hogy ha telefonon keresztül hívást kezdeményez, ne mutatkozzon be, meg ilyesmi (bár van, akinek ez nem okoz gondot). „Hello, I am Matyas, I am calling for the water …  Hello, I am Matyas, yes… hello, can you hear me? I am Matyas, I would like to… Hello? Yes, hello, can you hear me?” Közben már 8 km-t lerótt a lakáson belül. „Yes, yes, two water, water, two, Educasia, Japan Store, Hledan Road. No, Japan Store (itt a számok, házszámok, stb. nem túl biztos pontok, ezért vannak a különböző ismertető jelek.). „No Japan, Japan Store. Can you hear me?”. És így tovább. Lassan majd megtanulom, hogy kell az ilyet burmaiul lenyomni, de addig is ezek nagyon mókás pillanatok.

Az utcai telefonálgatásba amúgy abszolút belejöttem, rendszeren tárcsázgatok már a „fülkéből” (mindig más ül ott), és már meglepődöm, amikor menetközben intéz valamit Matyi, telefonon! Vajon milyen lesz, ha egyszer újra csörög a mobilom?

Múlt péntekre (nem mostani, még korábbi péntekre) hívtuk az első vendégünket. Micsoda izgalom. Amióta rendesen “beköltöztünk” a “lakásba”, néhány naponta van valami újdonság benne, így mostanra egész pofás lett. Ahhoz képest persze. Ránk hagyományozott az iroda néhány “spanyol falat”, ebből kettővel sikeresen el tudjuk takarni az itt maradt limlomot a lakás hátsó bal csücskében, a harmadikkal teret választunk a nagyszobában és a fa-fal elé vettünk egy rattanszőnyeget (elvileg itt matracnak minősül). Egyszer párnák is lesznek. Mondjuk túl sok mindent nem akarunk venni, mert ugye, azt majd egyszer itt kell hagyni. Van már bagani esernyőnk – A Dísz, meg néhány összecsukló kemping asztal és fantasztikus, pótolhatatlan műanyagszékek. Múlt péntek óta szúnyog-baldachinunk is van, bizony, mert minden éjszaka megettek (persze csak engem). Úgy éreztük, most már hívhatunk vendégeket is, meg egyáltalán lett is kit.

A választás egy kedves ismerősre esett, akivel még a guesthouse-ban találkoztunk, jogi gyakornokként van itt az egyik nagykövetségen. Kísérleti nyúl. Ő hozta a helyi jó whiskyt, én főztem, Matyi a söröket intézte.

A nagy alkalom valami különlegességet kívánt, és már nagyon vártam, mikor próbálhatok ki valami bonyolultabbat az egyik helyi recept közül. Van egy Nagykönyv, amiben az is le van írva, hogy a burmai háziasszonynak milyen kötelességei vannak és hogyan főzzön meg napi háromszor 4 fogást, és van egy másik könyv, amit a francia intézet könyvtárában leltem és onnan rendes gyerek módjára kiírtam néhány receptet.

Legyen hát az Ohn-no Khaut Swe, amiből kinőtte magát a thai kao soi – itt azt mondják, innen ered ez a finomság. Kókusztejes csirke leves, tésztával.

A lakással szemben van a város egyik legjobb piaca, mindent lehet kapni – kivéve kaffir lime levelet, de azt az egész környéken sehol. Ez még egy felderítendő misztérium. A piacon nagyjából mindenki a földről árul, és vagy korán reggel, vagy inkább 4 után. A legyek ellen botvégérekötöttzacskó szolgál fegyverül, van, aki intenzívebben használja, van aki kevésbé – érdemes egy picit állni és megfigyelni a húsos-halasoknál egyáltalán van-e a standnál, mert azért az nem árt.

Persze, van egy nagybolt az utcában, ott is szinte minden kapható, de ahogyan minap meséltem korombeli művészettel foglalkozó új barátainknak (amerikai és olaszok), én sokszor a piacot preferálom a boltnál. Ez nem újdonság, de itt is! Ők egy jó ideje itt élnek, mégis kicsit meglepetten hallgatták, hogy én merek ott élőlény származékot vásárolni, de szerintem sokkal megbízhatóbb a piaci áru, mint a bolti fagyasztott, ami ki tudja hányszor olvadt le az áramkimaradások miatt, plusz nem túl vonzóak ott a hűtőben. A piacon látom is, meg azért lehet érezni is, ha valami nem stimmel, de őszintén szólva az árusok többségénél a halak még szinte mozognak, amikor megveszi az ember (sokszor ott ütik le a kisebbeket, ájáj), a csirkék meg frissebbek, mint az otthoni piacon. Mondom, nem mindenkinél – de ebben ugye nem kockáztat az ember, meg kell találni a jót.

Még a nagy vendég eljövetele előtt két kísérletem volt a picai húsokkal: mégsem vetem alá az idegent ilyen meg olyan veszélynek. Egyszer halat vettem a Shan fish rice cake-hez (egy következő poszt), illetve volt már dolgom csirkével is, az egyik nap, amikor úgy döntöttünk végre eszünk egy „sima” csirkecombot zöldséggel. Mert így egyben még csak ritkán ettünk, mindig csak kis cafatokat kaptunk a fried noodle-be vagy rice-ba, a curryhez is nagy mesterei a húsnak baltával apró miszlikbe váltásának, nem törődve a csontszilánkokkal. Legalább jól ropog. Addigra már szembesültem azzal, hogy azért az nem úgy megy, hogy én lemegyek a piacra, azzal a gondolattal, hogy kell mondjuk 450 g csirkehús, és azzal is jövök vissza. Plusz az áraknál sem egyértelmű még mi hogyan működik – legtöbbször fontban számolnak, ez nekem igencsak nehéz átállás, de van amikor viss-ben, az kb 1,6 kg. Jaj. A csirke nagy becsben van. Miért is ne, hiszen az ember ha akar 2 combot, ahhoz egy egész csirkének mennie kell. No, a múltkor a 2 combhoz az egész hátsó fertályt megkaptam, persze belsőségek nélkül, de azért volt vele munka. Néha-néha látok elvétve egy combot, de azok általában a kis mini vékony tyúkok combikái, azon nincs túl sok minden ennivaló. Összehasonlításképpen: ha veszek mondjuk 6 paradicsomot, 6 hagymát, egy marék fokhagymát, egy csokor mentát, egy csokor koriandert, egy csomag ultra hosszú zöldbabszerűséget, fél kiló krumplit és mondjuk még egy 200 g-os friss tofu-kockát – ez kb 1000 kyatba kerül, ami durván 220 forint. Ha veszek két csirkecombot (hát mondjuk ugye az egész hátsót, amiből kioperálhatom az alaplének valót), az 1500-2000 kyat, de ha csirke nagy volt...

A recept majd alant következik. A legvégén saját megjegyzéseim, mert akadnak...
Tehát projekt indul, nem tűnik nagy ügynek, itthon már azért fel vagyok szerelve (nagyon alapul, de működik), néhány apró dolgot kell még beszerezni. Például ez a konkrét recept, mert máshol nem igen írták, azt mondja kell bele fish paste, olyan 150 g. Nem kevés, de hát ha kell, kell. Na most az egy dolog, hogy Budapesten az ázsia boltban, vagy a forrásomnál, a kínai piacon sokat kell időzni, de azért az ember csak megtalálja, amit keres. De itt általában nem tudom mi micsoda, és kevéssé tudom megérdeklődni. De hát fishpaste – mindenhol kell lennie, hiszen minden recept írja. Direkt leírtam a burmai nevét, nehogy baj legyen, mert a boltban nehezen értjük egymást általában. Hiába kerestem, kérdeztem, mutogattam halfotókat, stb. – nem volt. Shrimp pasteből hat tonna, 400 márka. Na. A piacon ezt nem merem beszerezni, kb ez az egyetlen, mert olyan rosszul néz ki, ha az, amire gondolok, hogy nem merem megkockáztatni a megvételt – egy óriási műanyagzsákból árulják, barnás-szürke és olyan masszív. Na most fish vagy shrimp, gondoltam, csak nem lesz baj. Megyek tovább a piacra, másik főprojekt a csirke. A kókusztejet frissen gondoltam beszerezni, de annyira nem láttam hasonlót, és gondoltam most akkor ezen ne múljék, fogy az idő. Bolti lesz. Elmentem a csirkés barátnőmig (szerencsém volt, mert nem minden nap van): ahogy láttam, nem volt választásom, a csirke másik felét kellett megvennem. Fej már nem volt, szárny sem, de a többi igen. Persze súlyra dögnehéz. Ahhoz képest, hogy 1 mellett akartam. Mindegy, lemértük – 3000 kyat. Még mentem egy kört, hátha valaki hozzám vág egy szimpla csirkemellett, és persze ilyenkor kapom a hátamba a döféseket, amiért elmertem hagyni a helyszínt, de visszamentem, megvettem, újra barátok lettünk. Volt egy fél is előtte, de mire visszaértem épp elvitte valaki (úgy sem lett volna elég). Aki állatbarát és úgy gondolja, hogy a boltban a húspultban lévő húsok úgy készültek, hogy az állatnak nem esett bántódása, ne nézze meg az összes fényképet. Mert lefényképeztem, nem lehetett kihagyni csirkekoma profilfotóját. Felesleges a sok egérbonctan a biológia órákon az iskolában, egyszerűen itt kell piacra járni és főzni. Egy lényeges eleme van még a levesnek: a tetején, nem csak dísznek, hanem a ropogóssághoz, kell vékony rizstészta egy maréknyi – azt fel kelll puffasztani. Végül az egyik itthoni megmaradt zacskós leves tésztáját használtam. Olajba kell dobni és megpuffad, nagyon mókás és finom. Nem gondoltam, hogy működik, de nagyjából sikerült.

Ezen kívül minden nagyon flottul sikerült – a csirke tüdejét kiboncoltam, érdekes, hogy a szíve a helyén volt, a máját viszont kiszedték mint külön árut. Azt szeretik itt nagyon. A szív pedig lehet, hogy a buddhista lelkük miatt nem túl népszerű eledel.
Illetve mégsem nem ment flottul. A shrimp paste, ugye. Azt mondja: 150 g fishpastet vegyek, kis gombócokból csináljak lapos tallérokat, majd süssem meg olajban. Ebből gondolom finom ropogós kiegészítők lettek volna – gondoltam megint, fish vagy shrimp egy kutya. Írtózatos szaga van a shrimp pastenek, és ahogy megkósoltam és elnéztem a 200 g-os dobozt, úgy véltem, hogy kizárt, hogy 150 g-ot kéne belerakjak, akkor is, ha tudom, hogy fish paste kéne eredetileg. Ha majd találok egyszer fish paste-et kiderülhet, valóban annyi-e az annyi. Mindenesetre néhány kiskanálkával kiszedtem, és eljárás szerint beraktam az olajba, közben tettem-vettem, mire odanéztem egy difform barna trutymó volt a lábasban és olyan büdös volt, hogy alig lehetett elviselni. Ízre nem volt bántó, de ennek a halomnak is csak egy kisebb részét tettem a levesbe. De az kell mondjam, nagyon finom lett, szóval érdemes kipróbálni az akadálymentesített változatot is. Ha netán no fish paste in Budapesto.

Az eredeti recept imigyen szól – olyan 6 kis tányérra jön ki, de talán érdemesebb 4 kiadós adagnak tekinteni. Tehát Ohn-no khaut swe.

4 adagnyi vékony tojásos tészta / egg noodle, nem a kunkori, hanem inkább az 1 mm széles egyenes, nagy arasznyi hosszúságú (itt sokféle van, mondjuk picit nehezebb, mint a vékonymetélt, de azzal is működhet) – ez kb olyan 250 g-nyi száraztészta, külön megfőzve

500 g csirke, 2 cm-es kockákra vágva
1 teáskanál halszósz
¼ csésze olaj (hát ebből lehet kevesebb, a cup az 250 g eredetileg, na ennek a negyedét mondják, én kevesebbet raktam)
Egy csipetnyi kurkuma por, azaz ¼ teáskanályni
2 apróra vágott vöröshagyma – itt kicsik a hagymák, szóval otthon elég egy nagyobb is
3 gerezd fokhagyma, apróra vágva
½ teáskanál pirospaprika
150 g halpaszta – kis tallérokat formálni egy kis sóval összekeverve, olajban aranyra sütni, amikor kihült, kis kockákra vágni (erről majd meséljetek). Ehelyett mondjuk 3 kávéskanálnyi shrimppaszta is megteszi – semmi olajban sütés.
6 cup (1,5 liter) csirke alaplé (nekem az előző fertály révén volt, gyömbérrel és fokhagymával, hagymával főztem meg)
5 evőkanál pirított csicseriborsópor – na igen, ettől egy picit besűrüsödik a leves, meg ad neki egy mélyebb ízt. Nem tudom mivel lehet helyettesíteni... talán pirított rizsporral? Ahhoz csak megpirítunk némi riszszemet és mozsárban porrá zúzzuk. Szerintem finom lehet úgy is.
12 hámozott, de egészben hagyott mogyoróhagyma – ezt szórják utánad a piacon itt, de otthon elég drága. Nem elengedhetetlen, de ad neki némi pofát és kiegészítő ízt a végére
1 csésze (kb 250 ml) sűrűbb kókusztej – lehet picit több is, ha úgy jobban izlik

Díszítésként írom, de ezek a dolgok kellenek, nem csak mert jól mutatnak, hanem mert mert ezek adják meg a leves skáláját:

Minden tányérhoz egy fél tojás (félkeményre főzve, nekem kb 8 perc kis lángon, de ezek nem tescós tojások) – tehát 4 tányérhoz 2 tojás

Olajban megsütött vékony (vermicelli mondjuk) rizstészta, egy jó maroknyi
Csilipor vagy pehely
Aprított zöldhagyma-zöldje, mondjuk fejenként egy vékony szál
2 vékonyra szelt lilahagyma – vagy elég egy kisebb otthoni, amit 10 perce vízbe áztatunk tálalás előtt. Legyen tényleg véknyabb a szelet.
Mindenkinek egy negyed szelet lime (mérettől függően lehet 2 is, nem rossz az)

Úgy érdemes számolni az idővel, hogy nagyjából összesen 30 perc alatt megvagyunk, sőt talán kevesebb is, ha minden elő van készítve (felvágva, stb) – az kb 25 perc.
Érdemes a „díszítéssel” kezdeni, az állhat egy fél órát. Tehát: megfőzzük a tojást, felvágjuk a hagymákat, stb. A puffy risztésztához olajat melegítünk, és beleszórjuk a tésztát: hamar (1 perc sem, csak ne barnuljon, inkább többször kevesebbet) megpuffad, akkorra már kész is. Közben a csirkét megsózzuk, bedörzsöljük a halszósszal, 10 percig hagyjuk állni. Megfőzzük előre a tésztát, de óvatosan, nehogy túlfőjjön. Ha fishpasztát használunk, azt előre elkészítjük. Aztán jöhet a nagy manőver.

Egy platnin egy kisebb lábosban felmelegítjük az alaplevet és beleöntjük gyors keverés mellett a csicserborsóport, amit előtte negyed csésze vízben elkevertünk. Sózzuk.

Közben az olajat elkezdjük melegíteni egy olyan lábasban, amiben végeredményben minden együtt fő majd: jön bele némi olaj, a kurkuma meg a hagyma, 1 percre rá a fokhagyma, félperc után a paprika és rögtön a csirke, amit gyorsan megforgatunk, hogy minden oldala kapjon a hőből. Majd hozzáadjuk a fishpaszta kockákat (ha shrimp paste van, én azt egy kicsivel később raktam bele), jöhet egy negyed csészényi víz, rotyogjon egy kicsit míg az olaj nem jön a felszínre. Pár perc maximum.

Hozzáadjuk a húsos részhez az alaplevet, majd beleöntjük a kókusztejet. Gyorsan felforraljuk, majd lassú tűzre vesszük, 10 percig finoman rotyogni hagyjuk. A végén belerakjuk a mogyoróhagymát, és még kb 5 percig főzzük. És kész, érdemes rögtön tálalni.

A tálalás: egy mélytányérba teszünk egy emberadagnyi tésztát (egy jó maroknyit mondjuk), rámerjük a leves adagot, majd a tetejére jöhet szépen a diszítéshez felsorolt elemek többsége: egy fél tojás, puffy rice, zöldhagymaszórás, néhány vékony szelet hagyma, csilipor, limenegyed.

Macerásnak tűnik, de igazából nem az, csak az embernek ki kell tapasztalnia a sorrendet. Megéri, mert nagyon finom – más, mint egy thai leves, kicsit egyszerűbb ízvilággal de karakteres. Mondanom sem kell, hogy miközben időben elkészültem mindennel, csak melegíteni kellett volna, az áram folyamatosan elment. Kint whiskyztünk az erkélyen, mivel még úgyis előalapoztunk, amikor egy idő után eljött a melegítés és tésztafőzés pillanata (ha nem rögtön szolgálja fel az ember, hanem 2 óra különbséggel, a tésztát érdemes későbbre hagyni). A tészta megvolt, elkezdtem melegíteni a levest, mire természetesen megint elment az áram – így a fotó is sötétben készült (és a lime meg hagyma ideiglenesen lemaradt a tetejéről), és csak majdnem forró volt a leves... de nagyon finom volt! Vendég kétszer evett!

Vélhetően kissé cukormázas hangzást fog megütni e beszámoló eleje, de hát mit tehetünk: néha az életben vannak édes pillanatok is.

Jó néhány évvel ezelőtt, egyszer véletlenül láttam valahol (valószínűleg hajnalban a tévében) pár villanás erejéig egy képsorozatot (talán egy dokumentumfilm volt?) Baganról és az ott felkelő napról, többek között. Hogy pontosan mi volt a hely története, miért ott volt, ahol és egészen pontosan az hol is volt, nem jegyeztem meg, a fejembe nagyjából annyi ékelődött be, miszerint „ezt” azért egyszer látni kéne. Eltelt mondjuk tíz év.

Miután már kiderült, hogy Burmában töltjük el kis időnket, egyszer csak rájöttem, hogy „az” a hely, Bagan, éppen Burmában van. Hoppá. Mármint elviekben tudtam, hogy Bagan hol van, és hogy mi hová megyünk, viszont ezeket külön-külön információként tároltam a fejemben, és akkor végre összeért a történet eleje s vége, azaz tudatosult bennem, hogy lehet, szóval lehet, hogy egy vágyam beteljesül majd és eljutok (eljutunk) egyszer Baganba.

Felmerült körülbelül két héttel ezelőtt, hogy Matyinak május 13-án szabad napja lesz, mert Telihold van aznap (igen-igen, bánhatjuk otthon, hogy a Gergely naptárt favorizáljuk), és ha minden igaz, ki tud venni még egy napot (a hétfőt) és az már a hétvégével együtt négy pompásan kerek nap: menjünk valahová, még úgysem tettük ki a lábunkat Yangonból, és valószínűleg csak jóval később lesz rá alkalmunk.

A projekt tervezési állapota hosszú ideig tartott, sok opció volt ugyanis. Igen, mert azért az én kicsiny lelkem, bármennyire is szereti a szép templomromokat, ha tengerpartot a közelben érez, ugye…, meg van egy csomó hely, ahova az ember elmenne még itt és nincs „olyan” messze. Azt is számításba kellett venni, hogy most lassan elkezdődik a várva várt időszak, és három, ha nem inkább öt hónapig erőteljesen esni fog egy huzamban az eső (inkább szakadni, ahogy ma is), szóval ez alapján novemberig a tengerpart kizárva, ha nem most megyünk. Meg Burma – Myanmar nem egy kis pöttöm ország ám, a hegyektől a trópusokig minden megtalálható hosszú-hosszú utak mentén. És akkor nem vettük számításba a financiális vonatkozást ugye, mert bár van több belső repülőjárat, de szerintem a legtöbbje feketelistás társaság, szóval én arra nem feltétlenül szállnék fel, és amúgy is idejövet részemről kirepültem magam, szóval a legegyszerűbb módja utunknak a busz: busszal sokkal olcsóbb, szóval legyen busz. A vonat nem jött szóba, mert mindenhol gyök kettővel megy, a hajó még lassabb (Baganból Mandalaybe két nap alatt jut el, szerintem maximum kétszáz kilométerről van szó). Busz. Ez ugyebár azt is jelenti, hogy a sebességünk nem lesz extrém, de legalább odaérünk. De hova?

Mivel a tengerpart-projekt számított abszolút nyerőnek, hiszen volna több lehetőség olyan részekre menni, ahol nem veszélyes, és egész közel van, néhány órára csupán, nagy „nehezen” kimondtuk az igent, és elkezdtem lelkileg felkészülni, a lehetőségeket megtekinteni, utánajárni. Csütörtökön elmentem Matyi munkahelyéhez, ebédidőben, és együtt elmentük Lahpet Thok-ot enni (nagyjából 20 féle átírása van, de egyik sem jó), azaz savanyított zöldtea-levél salátát rizzsel, nagyon finom. Rengeteg pirított fokhagymával, chilivel, mogyoróval meg más pirított babfélével, halszósz, stb., csúcs. Visszaérve az irodához összefutottunk egy kolléganővel, akivel még Chiang Maiban találkoztam: nagy öröm, mi van velünk, mesélek a nagy tervekről. Hát neki is az volt a terve, de lebeszélték őt róla hivatalosan is, mert óriási viharok várhatóak a partokon. Na jó, gondoltuk, ez nem hangzik jól, majd utánanézünk. Délután épp egy csodás koloniál épületben tartózkodtam egy találkozó miatt, a belváros kellős közepén, amikor is akkora vihar csapott le Yangonra, hogy ott rekedtem egy jó időre, és valahogy ez meggyőzött arról, hogy na ja, akkor tengerpart projekt lefújva (és megnéztük, tényleg ez volt várható). A listánkon a második célpont Bagan lett volna, de tekintve, hogy 12 óra a buszút, és szombaton tudtunk volna csak indulni, kedden pedig vissza, plusz tekintve, hogy első nekifutásunkból információszerzés szempontjából csak annyi látszott, de az biztosan, hogy óriási területen helyezkedik el, 2000 fennmaradt stupával és pagodával… kicsit rövidnek bizonyult az a gyér két nap, amit ott tölthetnénk. Egy másik aprócska tényező is fennállt, miszerint átlag 42 fok várható akkor hétvégén napközben, tűző nappal, hiszen az az ország központi részén van, a „dry part”-on.

Más opciókat is megnéztünk tehát, főleg dél felé, így aranyszikla, úgy kisváros, de a helyzet az volt, hogy egyre inkább az volt az érzésünk, hogy minél előbb el kell Baganba jutnunk és úgysem lesz sokkal több időnk egy huzamban majd elmenni egy darabig, mert a fennmaradó szabadságot hazautazásra kell hagyni. Szóval egye-fene, majd kemény tempót diktálunk magunknak.

Yangon-Bagan. Éjjeli buszok is vannak, sőt az tűnik igazából járható útnak. Ez lett a győztes verzió. Némi utánajárással kiderült, nem feltétlenül lesz egyszerű menet, de az elmúlt két évben a busztársaságok sokat invesztáltak új buszokba, így elvileg minden rendben lesz ezen a fronton (csak mert ha a yangoni buszokból indulunk ki, azzal 12 óra nem leányálom és azokkal inkább 20 óra lenne).

Mire ezt kitaláltuk, péntek lett: indulás tehát szombat este (igen, legközelebb munka után megyünk). Az indulásunkig ránk váró kisebb kalandokat most átugrom, de végül megérkeztünk a buszpályaudvarra, kilövés este 7-kor. A Népliget egy falusi buszmegálló ehhez az állomáshoz képest, irgalmatlan mennyiségű buszok várakoznak százával. A kompániák közül nem nagyon válogattunk, erre volt hely ilyen rögtönzéssel, de rosszat nem hallottunk róla. Egy menő Scania buszhoz vezettek, bekészített vízzel és a beígért 1 megálló (!) helyett két pisilős stoppal, mondták. Jó hír. És a pályaudvaros toalett is remekül szerepelt. Dugig volt a busz, mi a leghátsó sorban. Zene, film volt végig, a legváratlanabb pillanatokban újra meg újra beindult, nem halkan. Mondjuk altatónak kicsit erős volt. A légkondit sem használták a beígért maximumon, zokni-pulcsi elég volt, suhantunk! Az egyéni lámpákat persze központilag kikapcsolták, de zseblámpa segítségével sikerült kiböngésznem a kinyomtatott útikönyvből a lényeget. Reggeli 6-7 közötti érkezéssel remekül nekikezdhetünk a napnak.

Olyan három körül letértünk egy mellékútra az amúgy pöpec autópályáról, ahol alig volt valaki, és egy-két helyen letettünk néhány nagy zsákkal megpakolt hölgyet, a semmi közepén. Ezt követően még mentünk, mentünk, majd csodálatos csillagos ég rajzolódott ki – először láttunk ilyet, tekintve Yangon elképesztő világítását és pöfékelését.

Nem vettem észre, de elaludhattam olyan négy tájt (nem, nem sokat aludtam a buszon), hiszen arra ébredtem, hogy újabb megállónál vagyunk. Rajtunk kívül még két külföldi utazott, nekik odaszóltak valamit, és megtudtuk, megérkeztünk Baganba, „the only stop in Bagan”. Nofene. Öt óra volt csak. Jó, hogy felébredtünk, mert a busz ment tovább (ezt nem tudtuk). Sejtésem szerint az egyik kisváros-falu központjában lehettünk, a célnál, de leszálláskor egy csomó taxis ránk vetette magát és kiderült hamar, hogy nem ott vagyunk. Ilyenkor kicsit nyűgös az ember… Megittunk egy porkávét egy újonnan épített bódéban és felfogtuk, hogy kb. 8 km-re vagyunk az eredeti céltól. Ezt nem mondta a jegyárus, jó igen, ez van, nem tragédia (de miért nem mondja?), de jó, hogy itt vagyunk már, szóval minden rendben. Na, akkor alkudozás, mert persze kihasználják a szituációt és horrorárat mondanak a taxisbácsik, de beértünk a kiszemelt városkába, az egyik potenciális szállásnál kiszálltunk. Lesz szoba, 9-től, volt ez 6-kor. Hát jó. Most azzal időt veszíteni, hogy még három helyre elmenjünk… Akkor átvedlünk, kontaktlencse be és uccu neki a bérelt bringákkal, majd délben becsekkolunk, addig yes-yes-no problem, ott hagyjuk a cuccainkat. A kijelölt ideiglenes földszinti, hátsó fürdőkomplexum nagyon eredeti volt, a két óriáscsótány miatt némileg akciódús kontaktlencse behelyezéssel, kézitükkörrel és mindenféle eszközzel, de hamarosan úton voltunk a mezők felé. (A szobák tök jók voltak.)

Már fél 7-kor meleg volt, egészen meleg. Ráérősen tekertünk a már rég ébren lévő városkában cikázva, jobbra-balra az út mentén elszórva gyönyörű építmények sorakoztak. Lassan felfogtuk, hogy tényleg megjöttünk és milyen csodálatos hely vár ránk: bárhova nézünk, bárhol letérünk a kis útról a homokba süllyedve, két méter múlva lélegzetelállító látvány fogad minket. Ezért némi tervet követve ugyan (én ragaszkodtam hozzá), de elindultunk felfedező körutunk első szakaszán, kezdve az „Old Bagan” elnevezésű településsel. Bagant egy durván 20 négyzetkilométeres területen kell elképzelni, illetve lehet az 40 is, ha a kiesőbb részeket is belevesszük. A területtől Észak-Nyugat-Nyugaton a kanyarodó folyó, alatta két párhuzamos főút, melyből az északi köti össze a kisebb főbb településeket. Délebbre a nagy mezőkön, több kis falu ékelődött be a romok közé.

Az első igazi rom-megállónk előtt úgy gondoltuk, iszunk egy kávét az út szélén, Old Baganban, de keresés közben elcsábultunk a folyó felé, mert amúgy sehonnan nem látszik. Kilyukadtunk egy x csillagos bungalows szálloda oldalkapujánál. Mellette kis ösvény a folyóhoz, de az éjjeli őrök azt mondták, menjünk be bátran a kertbe, onnan jobban látszik a folyó. Nem mondom, nem utasítanék el néhány éjszakát ott a River View-ban, de meg kell jegyeznem, már pusztán szakmai szempontból is, hogy ezek a drágák fogták magukat, és a kertjükbe beépítettek három kisebb stupát, 13. századiakat. Így végül is reggeli kávézás alatt megvan a komplett élménycsomag: szép szálló, kert, river view, kultúra s múlt / hagyományőrzés. Hüledezve nézelődtünk, legalább öten már rakták is rendbe a kertet 7-kor. Senki sehol. Mint kiderült, kettő, azaz kettő vendég volt összesen. A kertben mókusok, méhraj a buggenvilleák között. Újra úton, s mint rengetegszer, szóba elegyedtünk egy fiatal fickóval, aki a jótanácsok elsorolása végén természetesen a festményeit is meg akarta mutatni (egy templom aljában berendezett matrachalmon). Megnéztük (megírtam), telefonszámot is kellett cserélnünk, nem volt mese. Tovább haladtunk, lekanyarodva az egyik ösvénynél: megtaláltuk az ideális helyet egy kis harapnivalóra, vízivásra, egy stupa lépcsője mellett. Már indultunk volna, amikor jött egy idősebb emberke, gyanús tekerccsel a hóna alatt. Hello my friend, és az ő képeit is megnéztük. Nála kevésbé a kreativitás, mint inkább a családetetés leitmotívuma volt kihámozható monológjából, de sajnos mindkét esetben nem hoztuk meg nekik a lucky morningot. Még csak 9 volt, de egyértelművé vált, hogy rendkívül kreatív hellyel van dolgunk, és rengeteg iparművész és festő ténykedik itt. És persze mindegyikőjük komolyan úgy gondolja, hogy venni fogunk tőle, mert miért ne vennénk?

Tulajdonképpen a sokáig kevéssé lakott bagani terület valamikor – itt mindent egy kisebb homály fed – újra elkezdett működni. A ’70-es években egyre többen települtek Old Bagan központjába és egy komplett kis falu nőtt ott ki. Későbbi ismerősünk, Mimi (Moe Moe) családja is ott élt, de jött 1988, majd 1990: a kormány közölte, hogy szerintük a 88-as események miatti figyelemenyhülés miatt és alatt a helyiek elkezdték feltúrni a földeket és kilopkodni a kincseket az állami tulajdonból, ezért kb. egy hét alatt kitelepítettek mindenkit, olyan 5 km-re déle, New Baganba. Ott nem voltunk, de túl sok minden nincs is (néhány pagoda a környéken igen, de amúgy…). A kisebb, folyó menti települések egybenőttek a romokkal, van olyan kisfalu, amely bizonyára hosszú évszázadokat megélt, főleg a lakkozott edénykészítők települése. Mimi szerint ugyanakkor annyit még nem változott Bagan összességében. Hát nem tudom, azért sok a guesthouse-szálloda, rengeteg kis étterem is van, de tény, hogy szerencsére kevés csillivilli hellyel, melyek igazán rontják a levegőt (mondjuk egy tízemeletes szálloda). De a térség kiépülőben van, az biztos, elnézve a yangoni tempót, nemsokára turistaparadicsom lesz Baganból. A helyi lakosok közül egyre többen élnek meg az iparművészeti cikkeikből, ugyanakkor rendesen élik tovább a korábbi mindennapi életüket, mint két évvel ezelőttig. Szántanak, a romok között, tökföldet telepítenek a romok közé, szeméttelepet és szemétégetőt, a romok közé. Sok stupát és pagodát, legtöbbjük kb. a 10. és 13. század között épült, mindennap használnak a helyiek. Valójában most érkezett el egy kritikus pont Baganban: meghagyni és megőrizni az örökségüket, folytatni saját életüket saját igényeik szerint, de kiépíteni a helyet a turistáknak, mert azok akkor is jönnek, anélkül, hogy teljesen tönkrevágnák a területet. Talán a legkomolyabb kihívást az jelenti, hogy Bagan megmeneküljön a területet nemzeti turisztikai büszkeségként kezelő kormánytól, amely ráeszmélt a pénzszerzési lehetőségre és amely konkrétan 2005 körül felhúzott egy hatalmas randa Viewing towert a pagoda mező közepére, bőven meghaladva az összes pagoda magasságát, majd építtetett egy hatalmas randa nemzeti múzeumot meg valami King Anawratha Palace-t (???) (a nemzetközi leírásokban legtöbbször baganworld/disneyworld hasonlattal élnek ezen új építmények kapcsán). A nemzetközi szakma nagyon kritikus a néhány éve megkezdődött ad hoc jellegű restaurálásokkal szemben. Nyílván, azaz nyílván, ebben az esetben nincs igazság, hiszen valahol mindenki jót akar, a spanyol „moncsicsi-jézus” esethez hasonlóan a helyiek a múltjukat szeretnék megőrizni, ha éppen lekopott hát akkor újrafestjük, miközben természetesen használják a saját örökségüket, területüket, így azért becsúszik néha egy-egy piros körmű Buddha-átfestés is, mármint az eredeti, 13. századi Buddha-kép(szobor) ilyen jellegű átfestése. Továbbá, mint kiderült, nehezen lehet lebeszélni a helyi gyerekeket arról, hogy ne fessenek a falra ők is elefántokat, mármint a 13. századi festményekkel borított falakra, szóval hogy ne ott próbálják ki tehetségüket. Na de ki nem firkált falra gyerekkorában, ugye? Ezért most, amikor kevés a turista és aki vigyázzon a templomokra, sokat bezárnak, randa rácsokkal fedik a bejáratokat, a nagyon meleg időben (most) bambuszrolókkal sötétítenek, hogy kevesebb napfény érje a falfreskókat (seccókat). Ettől függetlenül szinte csoda, hogy megmaradtak olyan állapotban azok a festmények, amelyek ma láthatóak, hiszen szinte mindegyik hely nyitott, átfú a szél, jönnek a gekkók, a madarak, a nedvesség, a szárazság…

Második nap, hiába a nagy akarat a korai felkelést illetően, 9-re álltunk harcra készen, a rooftopon (ott kaptuk a reggelit, mindig három tál gyümölccsel). Hibáztunk, mert az előző, egész felhős időhöz képest tűzött a nap és a napon legalább 45 fok volt, de én inkább többet mondanék (bátran). A cél a South Plain meghódítása volt, egy egészen remeknek tűnő csoportosulással. Ott a golfklub mellett a hozzávetőleges térkép szerint van egy utacska, remek. Lekanyarodtunk, és jó tíz perc kemény homokos tekerés után irányt váltottunk, hiszen az arra, arra volt. Vissza is értünk a korábban elhagyott, szuperhomokos úthoz. Nem volt apelláta, a bringát tolni kellett. Mentünk és mentünk. És mert „már biztos nemsokára elérjük a jó utat” (csak halkan mondom, hogy itt én ebben az elméletben már kevésbé hittem), csak mentünk. Amikor már tényleg lennie kellett volna valaminek, megláttuk messze a randa Viewtowert, és mielőtt felgyulladtunk volna, bemenekültünk egy árnyékos stupába, mert az legalább lett. Nem volt hűs, de nem tűzött a nap. Ekkor kb. 10.45 volt, a két és fél liter útivízből kevés volt már. Kritikus pont, mert folyamatosan innunk kellett. Nem tudom, milyen lehet a Szahara kellős közepén, de már van egy sejtésem. Végre eljutottunk a Towerhez pusztán vízkészleti ügyből kifolyólag. Rongyrázás, megalománia, senki sehol, a torony és környéke (szuper parkoló, őrök mindenhol) kong az ürességtől és persze egy üveg víz ára az ötszöröse volt a máshol tapasztaltnak (de a sivatag sivatag). Később többen jót mulattak rajtunk, hogy ilyen kalandosan akartuk megközelíteni a helyszínt, pedig nem lett volna lehetetlen, mondjuk délután ötkor és elektromos biciklivel (olyat is lehet bérelni). Innen már tényleg nem voltunk messze, és valóban, kisebb tekerés után 11.15 körül megérkeztünk ahhoz a csoporthoz, amelyet kinéztünk magunknak. Ez volt utólag nézve az (egyik) kedvenc helyem, kb. két külföldivel találkoztunk összesen. Az első megtekintésre kiszemelt hely zárva volt (Thambula Pahto), de a második megnézésekor (Payathonzu), kiderült, hogy ránk talált a jó ember és kinyitotta nekünk az elsőt is. Csudás festmények mindkettőben, csend, és rekkenő meleg, és tényleg csilingelnek a templomok az alig érezhető szellő révén. A fickó, aki megtalált minket, kedvesen mesélt, hosszasan, és a végén gondoltuk egy kis borravalóval megháláljuk, de nagy szemekkel nézve azt mondta, hogy ő tényleg csak segített, viszont ha már, akkor nézzük meg az articrafts shopját és nem muszáj persze vásárolni, tényleg, ha nem tetszik, nem vásárlunk. Hú de jó. Végül egy apró gongnál kötöttünk ki, mire kényszeredett mosollyal mondta, hogy de hát ez csak ennyibe kerül (kétszer annyi, amennyit akartunk neki adni), de hát jó. Mondtam, hogy mi very bad touristok vagyunk meg, hogy amúgy is Yangonban lakunk, de ő már szomorú volt. Így lett egy szuvenírünk. Mentünk tovább száz métert, és a következő templomnál megtalált minket egy kislány. Nagyon helyes, tíz éves, és egy perc alatt eladta az egész család portékáját nekünk, persze szóban. Mondtam, hogy talán majd vizet veszünk, de egyelőre sétálunk. Velünk jött mindenhova, de legalább vicces csaj volt, minden tudott, hogy mennyi sört iszik a pagodalakóbácsi, hány halat fognak ki a waterlake-ből a férfiak (ekkor éppen egy nagy száraz betonmedence volt a waterlake). Kb. egy fehér templom van Baganban (Leimyethna Pahto), a kislány faluja mellett van és az a falu pagodája. Szerinte hatszázan laknak ott (szerintem kevesebben), kisházak, és egy „drugs free school” is van. Vízügyben a kislány elvezetett minket a család bambuszból és pálmából épített árnyékos helyére (étterem?), pihentünk egyet, söröztünk egy finom hideget mogyoróval, a „drugs free school” mellett – a kislány is odajár. A falupagodajábanlakóbácsit sajnos felébresztettük ott jártunkkor, gyorsan pattant is és próbált utolérni minket; a bejáratnál voltunk már, Matyinak odamotyogta, hogy „this Buddha mother, this Buddha teaching” és aztán elégedetten várta a jussát.

Fél kettő. Jó, akkor találjuk meg végre azt a fránya főutat és tekerjünk vissza szépen (kb. 8-10 km), pihenjünk kicsit és folytathatjuk a délutánt. Még egy rövid megálló egy félig földalatti pagoda-szerzeteslaknál (Kyat Kan Kyaung), elég furcsa volt, úgyhogy nem időztünk sokat.

Most lehet mondani, hogy rossz ötlet volt, ezzel amúgy tisztában voltunk, de mégsem ülhettünk egy pagodában két-három óra hosszat ugye (majd legközelebb). A repülőtérről vezető úton haladtunk, elég sokszor megálltunk, de tekertünk, tekertünk, minden variációban (jobb szélen, bal szélen kicsit árnyékban, stb.), irdatlan meleg volt, jaj de meglepő. Szerencsére a teljes hőguta előtt megállhattunk egy útszélinél és talán életemben először, rendeltem csupán egy nagy üveg vizet, jéggel. Ennyi. Matyi szerint nem álltam messze a bíbortól. A sport nehéz dolog (ő se volt hófehér már). Mire hazaértünk, szusszantunk, újra nekivágtunk, ettünk egy kicsit, már fél öt lett, így egy templomra maradt idő sötétedés előtt, az egyik főtemplomra (Dhammayangyi Pahto), ahonnan megnéztük a szép naplementét. Előző este a Shwesandaw-nál voltunk, remek hely a naplementéhez (helyitől kaptuk a tippet), de minden turista ott volt a környékről, buszokkal és minden eszközzel és elég kiábrándító volt. Sajnos, ami a nagykönyvben, a lónliplenetben szerepel, annak annyi: vagy szuperdrága lett azóta, mert sokan mennek, vagy mindenki ott van. Vagy valami lett, de már nem az, ami volt. Persze sokszor jók a tippek, de nagyjából ez az egyetlen tippforrás itt, így mindenki azt követi. Szóval általában a magunk feje után mentünk (néha belefutva golfklub melletti csapdákba is). A második naplementénél már bánom, hogy csak a látványt fotóztam, mert megállt a templomnál egy turistabusz, nem tudni pontosan honnan, de gazdagabb ázsiai országból, és mindenki egy sorba kapta magát, állványt a helyére és elképesztő nagy masinákkal, óriásobjektívekkel és folyamatos kattintással fényképezte ugyanazt. Egy kutya besétált a jelenetbe és kicsit megilletődve elvégezte a nagydolgát premier plánban, remélem ő is rajta lesz a képeken.

Este eljött a nagy pillanat, melyet kíváncsian vártunk. Előző nap, vasárnap, Matyival beültünk egy kávéra az egyik helyes teahouse-ba, és nagy beszélgetésbe elegyedtünk Mimivel, ahogy ő mondta (vagy Moe Moe, ahogy a többiek hívták). A papagájuk két összedrótozott műanyagrekeszben csinálta a műsort, állítólag napi kétszer követeli, hogy zuhanyozzák le. Sokat beszélgettünk mindenről és megemlítettem, hogy még nem ettünk mohingát (halból vagy csirkéből készített sűrű levesszerű dolog tésztával, főleg reggelire), pedig de szeretnénk és nem tudja-e véletlenül, hol van a környéken finom, mire Mimi mondta, hogy másnap menjünk át hozzá „egy fesztiválra”, ami az ő környékükön lesz és megkóstolhatjuk. Tényleg? Szuper, „wow”. Milyen fesztivál, nem tudtuk pontosan, gondoltuk a Teliholdhoz kapcsolódhat biztosan. Szerettünk volna vinni valami virágot is vagy valamit (de ugye mit? nem lehet mindenhova piával beállítani), de virágot nem láttunk, mást meg nem mertünk, meg amúgy is késésben voltunk. Bevallom, odafelé még kicsit kétkedve álltam a dologhoz, hiszen baráti mohinga csak úgy idegeneknek – biztosan lesz itt valami furfang… Kiderült, hogy egy tök komoly kis családi bulira hívott minket, a városka főtemplomjától kicsit kijjebb, ismeretlen utcákban: a környéken tényleg mindenki ünnepelt, de saját berkeken belül, külön-külön. Majdnem odaértünk 7-re és elindultunk a főúttól elfelé, egyszer csak nagy dzsumbuj, mindenki az utcán (hello how are you, volt vicceskedő gyerek, aki a „hello you have money-val” jött, de Mimivel együtt nevetve „hello good morning”-nak interpretáltuk). Be a kertbe, papa-mama háza és az összes (talán 8) testvér meg az összes kis-nagy gyerek. Mondanom sem kell, hogy totál zavarban voltunk, nem gondoltuk, hogy ennyire családi lesz. Itt egy kézfogás, ott egy köszönés, leültetnek, terülj-terülj asztalkám egy másodperc alatt. Egyszerűen lenyűgöző volt, a kaja meg isteni. Azt olvastam a nagy főzőbibliámban (az itteniben), hogy ha vendégek érkeznek egy burmai házba, a háziak nem esznek velük, csak utánuk maximum, így addig csak körül ülik a vendégeket. Beszélni se illik sokat, mert az étel élvezete a fontos. Röhögtem, hogy na, ilyen biztos nem lesz. De lett, és legyezés is volt (alig tudtam magam hova tenni) – ez is csupán kedvesség, hiszen a jó csípős kaják miatt folyik az emberről a víz és jól esik a szellő. Persze beszéltünk egy csomót, mert annyira muszáj volt valamit mondani, csinálni, de mindenki jól vette az akadályt. Mikor kipukkantunk, jött a desszert. Szokás szerint a főételhez jár egy csomó kiegészítő, a desszert gyümölcsökből, zöldteasalátából, rizses sütiből állt nagyrészt. Tündériek voltak. Kaptunk egy kis virágot is, a messzebbi Mount Popáról származott, mint megtudtuk, sárga és valami olyan illata van, hogy szinte hihetetlen, hogy ezt egy virág tudja. Az itteni jázmin mesésen édes, ez pedig egy komplett parfümnek felelt meg, gyümölcs, méz, sőt mentaillatú is volt egyben. Kiderült, hogy ez az ünnep náluk egyfajta húsvétnak felelt meg, amikor az egész család együtt van végre, de hát honnan tudtuk volna, és amúgy is így szólt a meghívás. Ezek után nem nagyon húztuk az időt…

Őszintén szólva tényleg elképesztő volt az élmény, és egyáltalán, hogy meghívott minket magukhoz. Másnap visszamentünk a teaházba, ahol lakott / dolgozott a kinyomtatott képekkel és hát csak annyit tudtam mondani, hogy remélem, jár Yangonban megint és meghívhatjuk hozzánk. Szokott jönni… Csirkepaprikás?

Az utolsó nagy napunk, a kedd is megérkezett. A busz 7-kor indul este, de azért legyünk a szállóban már 5.30-kor, hátha akkor már felcsíp minket a pick-up a tíz perces útra, mondták (6.34-kor sikerült ez). Terv keddre: felkelünk 4-kor, elindulunk kb. háromnegyedkor, 5.30-kor napfelkelte. És ellentétbe a kambodzsai felkeléssel, hibátlanul működött az időzítés.

Első nap, Matyi szemet vetett egy kis stupára, amire fel lehetett mászni. Egy közvetlenül mellette lévőn ugyan ültek néhányan, de a miénken mi voltunk egyedül. Mindenhova elláttunk és egyértelmű volt, hogy ide jövünk napfelkeltére és nem esünk bele abba a hibába, hogy hallgatunk a nagykönyvre, sem a helyiekre (akik a nagykönyves dolgokat mondják sokszor – úgysem mennek ilyen helyre napfelkeltét nézni). Csak később derült ki, hogy a mellette lévő volt az, amelyik mindenki szerint a legalkalmasabb a napfelkeltéhez, csak nem tudtuk, így a környéken nem voltunk teljesen egyedül, de a stupán igenis mi voltunk csak ott, amikor felkelt a nap.

Kisebb kitérővel 5.25-kor a csúcsán voltunk. Nem magas amúgy, de fentről elég meredek. Lentről nézve smafú persze. Nem vagyok tériszonyos, de itt speciel a legtetején a lábad alatt nem látsz semmit csak az ürességet, és fúj a szél… Matyi nyugodtan járkált a peremen, én lapultam a téglafalhoz és minden szellőnél kapaszkodtam. És ott volt, megérkezett, a Nap!

Tulajdonképpen itt abba is hagyhatnám, mert a „lényeg” megvolt, de a történet kedvéért, a többit is elmesélem. Az első 10 percben maga volt a csoda, bár egy picit még kapaszkodtam. Eggyel lejjebb másztunk – ott már vígan mozogtam. Egyszer csak látunk közeledni három elektromos biciklit, talán koreaiak voltak, mindenesetre reméltük, a másik építményhez mennek úgyis, mint a többiek és meghagyják nekünk az idillt. Hát nem. Részben őszintén a lelkemből beszélve, ugye, részben saját érdekből (csúnya-csúnya, de hát én is egyszer vagyok ott) megemlítettem kedvesen, hogy a másik stupára sokkal könnyebb felmászni. Nagyon megköszönték, de feljöttek mellénk – nem 3 méterrel arrébb, hanem közvetlenül mellénk. Így hát családi hangulatban néztük tovább a napot, de mivel ők 15 percet késtek, a lényegről lemaradtak, mi meg láttuk a lényeget, mehettünk tovább. Reggeli előtt még elmentünk Nyaung-Oo főpagodájába, a Shwezigonba, ahová Mimi és családja is ment a Telihold tiszteletére aznap hajnalban. Ők 4-kor kelnek, így 5-kor már bőven túl voltak rajta, hát még 7-kor. A reggelit követően volt mg kb. három óránk, hogy visszaérjünk a kicsekkolásig, így kihasználtuk az időt és megnéztünk még egy-két kimaradt helyet, így az Upali Theint vagy a Kyanzittha Umin. Pici helyek, de annál varázslatosabbak voltak, gyönyörű freskókkal. Tapasztaltan róttuk a helyszíneket, alig tévedtünk el. A végén már tényleg nagyokat nevettem az árusokon (mindenhol mindig megtaláltak, rengeteg trükkel, fondorlattal próbálkoztak, de igen bájosak voltak: You want painting, beautiful painting?, Well perhaps another time, now we have to go – How about I come with you? – How about no? ilyenkorra már mindenki egész mókásan látta az elhangzottakat és nevettünk), na de a csúcs, amikor biciklizel, egész jó tempóban, már rekkenő meleg van, hosszú betonút, szekerek, pick-upok, és megelőz egy kis moci vezetővel plusz egy féloldalt ülő nőutassal hátul, aki egy óriási kosárban mindenféle lakktekercstartót visz magával, mosolygunk egymásra, és előkapja George Orwell Burmai napok című kötetének fénymásolt verzióját (ez a nagy sláger itt) és nyújtja nekem, You want to buy? Hátha azt mondom, OK, I would like that és a biciklimről megveszem!

Tanulva az előző napból, a kicsekkolás után kettőig a rooftopon foglaltuk el magunkat, majd mentünk Mimihez, esernyő műhelybe, stb. Már nem nagyon lett volna időnk nagy felfedező túrákat tenni, főleg annak tudatában, hogy zuhanyzásra max. a nagycsótányok kompániájában lesz lehetőség a nagy közös helyen. Annyira nem volt csábító (tényleg nagyok voltak) és három előtt nem igazán tudtunk volna elindulni amúgysem. Még indulás előtt belefutottunk egy komoly felvonulásba, gyerekek mendegéltek szép sorban, mögöttük egy teherautón egy óriási fával, ami nem fért el a kábelek alatt, ezért volt egy kábelember egy hosszú T bottal és szükség esetén feltolta a kábeleket, hogy elférjen a teherautó. Mögötte mozgószínpad élőzenével, nagyon komoly készültségben mentek a városkában körbe. A busz tekintetében a visszaút nem sikerült olyan jól, egy másik társasággal jöttünk és minden az ellenkezője volt az odaútnak: jéghideg, 10 óra alatt 1 megálló a 2. órában (???), kényelmetlen ülések, de rendben megjöttünk és most már mi is tapasztalt Baganguide-ok vagyunk. Egy templom megmutatásának ára: egy sör fejenként.

Új éra kezdődött, kicsit több mint egy héttel ezelőtt (igen-igen, jelenleg kéthetilap-üzemmódban dolgozom...)

Április 24-én visszaköltöztünk a korábbi „lakásunkba”, a tárgyalószobás hálószobánkba. Addigra a szervezet nagyjából végzett a nagy akadállyal: néhány apró elemet leszámítva elvittek minden könyvet, irodás cuccot, stb., de persze a tökből – a fürdőszobából – nem lett hintó, de még csak tíztől éjfélig sem. A port és koszt is örököltük – azóta lassan, de biztosan haladok a kaparásban és a rétegolvasztásban. Persze a fürdővel kezdődött minden, igazi vasárnapi program volt. Tartály ki, zuhanycső beszerel (nem, nem egyértelmű), falakat és padlót felsikál, stb. Aztán most már reggel tudunk pl. tejes kv-t is inni. Tejjel! A whiskyt meg jéggel! Azaz van hűtőnk, hűtőnk!!! Egy-két nap még, és főzőlapom is lesz (amit kinéztem, elfogyott a boltból, várjuk az utánpótlást), kezdődhet a banzáj, hamarosan jönnek a véres-halszószos képek.

Jelen állás szerint egy hónapig biztosan itt leszünk, aztán: … meglátjuk! Elvileg internetünk is van, bizony! Gyakorlatilag két óra alatt nyitja meg a dzsímélt, majd mire a levélmegnyitáshoz, netán levélíráshoz eljutnék, elmegy az internet vagy áramszünet lesz. Szóval a blog elmaradása is tulajdonképpen ennek tudható be. De legalább néha van: az utcában pár száz méterrel arrébb van egy lakásrészben kialakított internetező, ahol nagymennyiségben veszik az internetet és ilyen csóróknak, mint mi, akik nem fizetnek elő a hivatalos havi 250 dolláros internetre, eladják a Wifit! Türelemterápiát propagáló startupnak tökéletesen alkalmas vállalkozás! És beválik, most már egész jól veszem az akadályt (a kisebb idegrohamok még teljesen normálisak ebben a kezdő fázisban).

A költözésünket megelőzően egy guesthouse-ban voltunk tehát kb. 2 hétig, először a negyediken, aztán a hetediken. A lépcsőfordulókban el voltak helyezve apró bölcsességek, a harmadikon pl. az, hogy a lépcsőzést ne utáld, mert egészséges. Először ablaktalan szobában voltunk, de az utolsó nyolc napra ablakosban, széppanorámás kilátással (majdnem Szalag utcai, de csak majdnem). Megint tanultunk: minden ablakot értékelni kell! Minden reggel volt finom reggelink, bár kicsit ismétlődő volt (egyik nap kesúdiós-mazsolás-zöldséges fried rice tükörtojással, másik nap édesvajas toast rántottával, és egy így 2 hétig) – de nagyon jókat mulattunk közben.

A második héten sokkal jobb ráhallásunk is volt az utcai kavalkádra, mely olyan hajnali egy körül csendesedett el, és már 6 körül javában zörgött. Itt, Kamayut Townshipbeli kis lakunkban kb. soha nem áll meg a zaj, amikor végre 2 körül „csend lesz” és csak söpörnek, pakolnak, és még talán néhány taxi közlekedik, biztosan megjelenik hamarosan az ügyeletes teherautó szétesési fázisban, és repülőgéphez méltó robajjal száguld, azaz száguld végig az utcán, lehetőleg dudál is egyet vagy kettőt.

A guesthouse-beli időből, a Belváros közepén lévő kis utcánkban az utcai életet illetően a következő tapasztalt jellemzőket említhetjük ott-tartózkodásunk alatt:

Például a dudálás – általában 10 percenként egy hosszabb folyamat szabadult el. Mivel egyirányú volt az utca (itt elég sok az), könnyen bedugulhatott, ugye. Egyébként, mint talán már korábban is említettem, itt a dudálásnak sok értelmezési lehetősége van: első körben, gyalogosként említeném a vigyázz jövök kategóriát – vigyázz jövök, ne indulj el a zebrán – én jövök, te maradsz, ne kanyarodj ki, stb. jelentéseket. Akkor másodikban a komoly figyelmeztetésként eszközölt dudálást, ez autósok körében, és amely főleg azért gyakori, mert a jobbkormányos autók itt jobb oldalt közlekednek, ezért mondjuk az előzés, vagy neadjisten, sávváltás nem is olyan egyszerű feladat, főleg, ha nem használod a tükröt, ugye. Amikor egy busz pl. sávot vált, a szélsőből a középsőn át a belsőbe, akkor legjobb tudása szerint megindul, és a mögötte lévő autó vagy taxi (ők nem túl előzékenyek) vagy elengedi, vagy nem, ekkor néhány a baloldalon, az eredetileg buszlépcsőnek kialakított rész helyére beszerelt üléseken csücsülő utas is be szokott szállni a partiba (kéz kitesz, jelez, stb.), és aztán csak sikerül, néha mondjuk akkorát fékez a busz a nem működő fékével, hogy szó szerint mindenki repül egy métert. Két perc múlva dettó. Szóval kapaszkodni kell, főleg a nyitott ajtó mellett. A harmadik kategória, amikor azt jelzed, menj már, indulás, miért állunk, nehogymár: na, hát ez az a dudálás, ami a mi kis guesthouse-os utcánkban (Mahanbadoola Garden Street) a leggyakoribb volt – mondhatni állandó jellegű. Mivel azért a világ itt nem siet annyira (csak ha fékezni kéne), ha épp ott van dolgod, ahol, akkor ott van dolgod. Mondjuk, az egyirányú és egysávos utcában pont itt akarok kiszállni és betetetni egy hűtőt a kocsimba (a mi utcánk a hűtős, légkondis, mosógépes elektronik centerek utcája volt, van a hangfalas centereké / ilyenkor egy utcában 20 hasonló bolt van – rendesen, céhszerűen /, van a szerszámos, a halászhálókat áruló, a laptopos utca, stb.) – szóval akkor ez így is lesz, a többiek meg várnak. Néha ennél sokkal egyszerűbb az ok: valaki kicsit oldalra parkolva ugyan, de nem eléggé, megáll, kiszáll, majd elmegy intézkedni, és a vezetni nem tudó utast ott hagyja lapulva a kocsiban a dudaszó alatt. Általában a koncert 3-4 perc, és folyamatos. Aztán mindig lesz valahogy és újra elindul a forgalom.

Másik jellemzője a volt utcánknak sokkal kellemesebb és fülbemászóbb jelenség volt: a megszámlálhatatlan mennyiségű és különböző ételekkel babráló árus közül néhányan olykor-olykor fogják lábosaikat, bambuszpálca két végére akasztott kosaraikat vagy bármilyen tárolóeszközüket, és elindulnak a környező utcákban árulni. Mangó, főtt tojás, miniszamosza, stb. És mindenkinek saját dallamú hívószava van, így énekelgetve vonulnak: az idegesítő femilifrosztdallam helyett nagyon helyes szólamok szálnak a levegőben és pavlovi reflexeket kiváltva vonzzák az éhes népet. A főtt tojást még nem próbáltuk.

Meg kell még említeni a macskákat a forró bádogtetőkön: olyan ramazurit csaptak, hogy néha az egész utca azt nézte, ahogyan visítva verekszenek az erkélyek alatti tetőkön, naphosszat.

A többi (fémfűrészelés, hegesztés, fúrás, stb.) már fel sem tűnt emellett.

Szép emlékek fűződnek a downtownos környékhez: az első yangoni vakációnk, vízfesztivál és rengeteg gyaloglás. A csatolt kis albumban ezen élményeket összegzem, hosszas mese nélkül. Ízelítő, mondhatni előkóstoló ez, és örüljünk, ha olvassátok, mert ezek szerint sikerült feltölteni.

Voltunk a Shwedagon Pagodánál, de nem jutottunk egészen be csak belógtunk egy illegális ösvényen és megkerültük az egészet a szerzetes lakok között. Lényeges volt, mert telihold volt. Voltunk a volt királyi tónál, a Kandawgyi Lake-nél Új Év napján, halat is eresztettünk ugye a vízbe (szép ezüstöket). Azon a napon tömegek vonultak a pagodákhoz, szépen felöltözve, óriási dugó volt mindenhol. A szerelmesek az esernyőjük mögé bújva ücsörögtek – sok-sok esernyő mindenhol. És megtaláltam az eddigi egyik kedvenc pagodámat, sehol nem említik, pedig az egész kívülről apró tükrökkel van bevonva, belül pedig ezernyi mini lótuszonülőszerzetes néz le a falról. Voltunk a Botataung Pagodában, rekkenő melegben, perzselő napon és láttuk bizony azt a bizonyos ablakocskát, ami mögött, messze-messze egy kis szent arany-drágaköves-gyémántos dobozkában rejtőzik több testrelíkvia mellett Buddha egy hajszála. Két szerzetesnek nagyon megtetszett Matyi, gyorsan lecsaptak rá és a mamájukkal (?) együtt rengeteg kép készült. Mikor odaértem, velem is készült néhány emlékbe! A Botataung mellett van egy kikötő rész, ott is voltunk. Ez nem a kéktengeres, fehérhomokos része Burmának. Mélybarna folyó, hatalmas konténerek, rengeteg szemét és óriáshajók. Meg varjak. Emellett van több utcakép is az albumban: ezek többségét csípőből fényképeztem kémkattintással, ezért nem mindig sajtófotó minőségűek. A fényképezőgép nem olyan szokványos dolog itt. Ők mindent fotóznak a telefonjukkal, az rendben, de ha én egy hétköznapi pillanatban előveszem a nagygépet (sok helyen nem is merem, nem mert félnem kéne, hanem mert nagyon nem adja magát a helyzet), furcsán néznek: valami okom csak van arra, hogy ott és akkor fényképezek – és az az ok biztos nem jó, szóval mit akarok vajon. Nem mondanak semmit, de megfagy kicsit a levegő. Így az ember nem megy oda fényképezni az utcai kajálda érdekes barbecue struktúráját azzal, hogy hello can I take a picture, stikában meg nem lehet, mert úgyis látnak, szóval marad egyelőre a kémkattintás. Pedig a látvány, azok a kis székek, a pálcikák és nagy finom malacorr és csavarodó belek, melyeket a bugyogó közös levesbe lehet mártogatni... csendélet a javából.

Elkezdődött. Vasárnap, 13-án.

Előző nap, Matyi azt tanácsolta, nem ártana vennünk egy kis műanyag tasakot, tripla zárral kb 25o forintért. Ha minden sarkon árulják tömegével, biztos van rá ok. Részemről kijelentettem, hogy ha majd találok egy szebbet, rendben, de nem fogok 8o-as évek diákjának öltözni, rikitó narancssárga átlátszó, nyakbaakaszthatós tasakkal. Water Festival, hát jó, ismerjük mi rendesen a locsolási szokásokat (bár azért a lelkem mélyén sejtettem, nem lesz egyszerű dolgunk). Szombat este érkeztünk a városközpontba, Downtown ez a javából! Mentünk egy kört, hogy végre beszippantsuk Yangon igazi szellemét. A szállásunk egy köpésre a Sule Pagodától (nem az a leghiresebb, de hires eléggé). A nagyszinpad még épült, felfedeztünk egy remek gőzgombócos helyet is (ÉS!: a pagoda körül kis egymás mellett sorakozó bódékban lehet jósoltatni magadnak!!! Official bódéban!). Érződött a levegőben, hamarosan eljön a nagy nap.

Reggel a mára megszokott reggeli várt minket (jaj de jó!, bár a cukros vajas toast sós rántottával vs édes fried rice tükörtojással kombináció minden második nap néha némi nosztalgiát ébreszt egy szelet kolbász, talán sajt iránt). Kávénkat a közös, guesthouse erkélyen iszogattuk, és néztük, ahogy az utcában néhány gyerek óriásiakat kacagva fröcsköli egymást vizipisztollyal (nincs hosszú i-m, bocsánat). Hahaha, SRUTY, és akkor egy vödör viz érkezett a szomszéd erkélyről az egyik járókelőre.

Fele sem tréfa. A terv: sétálunk, megnézzük mi van körülöttünk, a hires koloniál épületeket, feltérképezzük a nagy dolgokat. Gondoltam, ha harc, hát legyen, egy üveg csapvizet magamhoz vettem munició gyanánt. Az expedicióhoz pedig a kis elemes gépünket raktuk a műnyanyag tasakba, persze rajtam kötött ki, Matyin a hátizsák volt, az esőfóliával letakarva (utólag megjegyezve, egész jól működött). A legtöbb esetben a tasakból fényképeztem, az is feladat volt, ezért ilyen jók a képek J.

A fentről lokalizált gyermeket sikeresen lefröcsköltem, mikor támadt, persze ő is engem. Az első 2oo méteren bár vidám volt a hangulat, mégis szomorúan gondoltam magamban arra, hogy á, engem úgysem locsolnak le úgy igazán, ahogy szokás felnőtt a felnőttet, valószinűleg nem mernének csak úgy rámtámadni, pedig azért vicces lenne részesei lenni a nagy ünnepnek. Majd nézzük és jókat nevetünk. Kiérve az előző nap megtekintett pagodás térre, örömmel konstatáltuk, hogy óriási slagokkal locsolják a népet, vizszórók mindenhol, a helyi rapsztár koncertet ad, üvölt a zene, jön a viz, meleg van. Bulivan! Nézelődünk, jó itt, megyünk tova, hisz várnak minket az épületek.

És elkezdődött. Egyszercsak, a semmiből. Tulajdonképpen minden sarkon, de bizonyos utcarészeken 5-1o méterenként állt egy vizállomás, azaz a mindenkori csapat tartálya, amiből legalább 5 ember municiózott. De minden apró kajáldánál is volt, házbejáratnál, volt ahol óriási tömb jegeket tettek a tartályba, és fokozatosan, ahogy olvadt, használták locsolásra. Nem volt meleg. Közben egyre több „pick-up” teherautó tűnt fel, egyszerre minimum 1o kedélyes és bátor harcost magán hordva, akiknek a programja négy napon keresztül vagy csak annyi volt, hogy a létező legtöbb óriás vizállomáson átmenjenek, vagy hogy ők maguk is komoly tartálymunicióval ellátva locsolják a járókelőket és a többi pickupost. Tehát mentél az utcán, SRUTY egy jéghideg leöntés hátulról. Sima. A leghelyesebbek azok a pillantok voltak, amikor álltál valamit báulva, és csak annyit éreztél, folyik a hátadon a viz, és a vállad mögött vigyorog valaki, hogy happynewyear és a kis vizes palackjából önt.

Az állomások igazi harci felkeszültségre utaltak. A város rengeteg pontján, általában (nagyon nagyon sajnos, mert mindenki, sok gyerek is issza, mert édes és üditőszerű, és az itt nagyon megy) energiaital vagy más gazdag cég által szponzorált oldalszinpad került felépitésre, ahonnan, pl. a környező tavakból szórták a vizet slagból. Elég erős sugara van, mit ne mondjak. Ezek „szent helyek” voltak. Itt szólt legerősebben a zene, és szinte vallásos áhitattal sorakoztak a tehereautók, hogy végre sorra kerüljenek. Volt, hogy bizonyosan két órát is állhattak a dög melegben, mire elérkeztek A pontig.

A 3 vagy 4 (ez az évtől függ) vizes napos őrület előzi meg az igazi új év napját. Thingyan e nagy ünnep neve, és természetesen spirituális, vallásos ünnepről van szó, azaz a nem pickuposok (de valószinűleg ők is) komolyan veszik nagyon és rengeteg dolog egésziti ki a vizontoyést, az csak egy része a nagynak. Persze összefügg ez bizony a megtisztulással, ezért a sok viz. A komolyabb részletekért tessék utánajárni, mert nagyon szép történet. A halvány külföldi persze nem mindent lát, de azért sejti némi utánajárás után, meg a pagodákban gyülekezők láttán.

Ennek a hagyománynak nyilván néhány évvel ezelőttig konszolidátlabb múltja volt, mármint a szinpados verzióhoz képest, és érdekes módon az ünnep alatt elég sok cikk született arról, hogy rengeteg a vizpazarlás, miközben sok százezer embernek nem jut ivóviz, illetve, több ifjúsági (!) szervezet is hirdetményt közölt arról, hogy sokan mennyire tiszteletlenül öltözködnek és viselkednek, részegen kóvályognak egy ilyen ünnepen. Ejnye. Ám, hozzá kell tennni, hogy erre a pár napra az amúgy törvényben még tiltott gyülekezési jogot lehet gyakorolni, hivatalosan meg van engedve (azért néhány utcasarkonként készenlétben álltak a rendőrökkel teli teherautók), az egész ünnep a szabadságot jelképezi, a barátok együtt mulatnak, hallgathatják a saját zenéjüket, egyszer egy évben. Ezért őrület van, tombolás, üvölt mindenhonnan a kemény technó, megy az ugrálás, a rázás, a vigadalom. A térségben közlekedők állitják, a thaiföldi és más országokban más-más néven, de közös buddhista gyökerekkel rendelkező ünnep ünneplése kutyafüle az ittenihez képest. És a négy nap négy nap, elejétől a végéig ugyanakkora hévvel ünnepelnek.

Az összes teherautóról integetnek, kiabálnak neked, hogy how are you, happy new year (SRUTY, SRUTY), és úgy csillogott a szemük, amikor egyszerre hárman önthetnek Rád egy vödör vizet, hogy csak na. Óriásiakat nevettek rajtunk, és sokszor megkérték, hogy hadd fényképezkedjenek velünk, bezony. Angelina észrevétlenül suhantott volna mellettünk. Pedig mi csak haladtunk a minden reggel kitűzött célpont felé (mégsem ülhettünk egész nap az abaktalan guesthouse szobában néhány csepp viz miatt). Esélyed sincs elfutni, persze nem is szabad elfutni, nem is tettük, bár néha... Három és háromnegyed napig hősiesen bevártunk minden vödröt és tálkát. Az utolsó hazasétáláskor volt az, hogy néha beturbóztunk, mert már fáztam a 35 fokban, kicsit hidegebb volt aznap (de nem úsztuk meg, az utolsó méterre is kaptunk, szóval csöpögősen értünk haza...).

Időközben bejártuk a fél várost, rengeteg mindent láttunk. Állatkertben is voltunk, kicsit pihenni és élvezni az állatok nem fröcskölős társaságát. Mondjuk úgy 5 óra tájt, azt hiszem a kakaduknál voltunk, nem messze az oroszlánoktól, amikor elsuhant mellettünk egy pick-up teli emberrel. Csönd (némi krágogással aláfestve, és a szomszéd parkból átszűrődő dufta) – ááááá, brumbrum, happynewyear – döbbent csönd.  Elvileg minden állat a helyén maradt. Na de: hogy jöttek be?

Naiv vándorokként azért két nagyobb, de jutalmazott kelepcébe belesétáltunk: az egyik talán a 2. vagy 3. nap végén volt, talán pont az állatkert után: már nem csöpögtünk, csak vizesek voltunk, és csupán egy hideg sörre vágytunk (elég fárasztó a harc, én két napig folyamatosan utántöltöttem, ahol tudtam és rendesen locsoltam vissza, már akit érdemes volt, mert nem slaggal támadt), mikor is eszünkbe jutott az a jó kis hely, nem messze,  ahol az egyenárú, nagy pohár 6oo helyi pénz (12o forint) értékű sört megihatjuk. Egy kisebb utca, de jó lesz egy kis nyugi. Bekanyarodunk a nagy zsivalyból, huh. Jó, de cuki, ott egy kislány egy tálkával, meg még egy... (dokumentálva) és akkor kiderült, hogy kb 2o emberes csapatuk volt, nekem a gatyóreszem már majdnem a földön és még mindig óriási vödröket kaptam a nyakamba. Mire felocsúdtam, és levegőért kapkodtam, Matyi egy sörrel gazdagabb volt, aztán: she drinks too? Mondtam, naná, és még mangoflesh-t is kaptunk. Nyam. Amúgy viccet félretve, 3, azaz 3 méterre voltunk a sörözőtől. De a jutalom jólesett, amúgy természetesen nem azért kapod, mert ázott mókuska vagy, hanem mert ilyenkor, mármint Újévkor illendő másnak adni, étellel-itallal meggkinálni. Minket azért kicsit megszántak J A második kelepce északabbra volt: felszálltunk harmadik nap a helyi városi vonatra két megállóra: az is egy kaland, de arról majd máskor. Leszálltunk a megfelelő megállónál (a vonat már nem mozgott. Mondjuk ok, hogy 2o-szal megy, de egy csomóan hopp, a megfelelő méternél leugranak, vagy hopp, felugranak)! Elindultunk arra, amerre emlékeztünk menni kell (csak a létszükséges dolgok voltak a táskában, viz, agyonzacskozott cigi, térkép nein), és persze 1o métert nem mentünk, amikor elindultak a „támadások”. Nagy mosolyogva köszöntük, byebye, thank you. Szerintem nem sok külföldi járhat arra, talán egy sem, ezért óriási ováció és integetés volt, meg locsolás. Itt is egyszer csak jött egy nagyobb adag, sok sok vödörre emlékszem, majd a kezünkbe nyomtak 1-1 előre becsomagolt kaját – ami, mint kiderült egy korsó sör kiséretében, nagyon finom volt, piritott tészta zöldségekkel és főleg a „savanyúság”: lilahagyma vékonyan, zöldcsilivel, kissé cukrozott ecetben és halszósszal, mentával. A napfénypontja volt, isteni! Persze a nagy fekvő és ülő Buddhákkal együtt. Legközelebb csak a kelepcébe megyek! Őszintén olyan megható volt, hogy kapunk ilyen ajándékokat, meg törődést, kedvességet, mindenki mosolyog, örül és együtt ünnepel. Lelki feltöltődés az Új évre.

És halakat is szabadon eresztettünk. A volt királyi tónál, kis ezüsttálkából öntöttük őket a vizbe. Elvileg ha mi egyszer szabadon engedjük őket, ők tizszer minket! Reméljük, értettek magyarul!

Nos. Hosszú nap volt ma, elkezdődött a Water Festival, a Thingyan (és igen, itt is van, és kemény harcossá válik az ember!).

Ez azt jelenti, hogy hamarosan az Új év is eljő, így príma alkalom az új kezdésre, mármint a mi yangoni kezdésünkre. Meg a híradásra (egy chiang mai-i (kaja)körképpel még tartozom, hamarosan az is lesz).

Egy hete érkeztünk tehát szinte pontosan, de mintha egy hónapja lett volna. A tény pedig, hogy nagyjából két hete még Siem Reapban ücsörögtünk valamelyik templomnál, szinte elképzelhetetlen, szóval egyértelmű, hogy egy időkapun mentünk keresztül.

Nincsen könnyű helyzetben az, aki röviden szeretné bemutatni e helyet, e myanmari világot, de szerencsémre papír van bőven, ezért lépésről lépésre lehet majd haladnom. Lenyűgöző itt minden és minden értelemben, fantasztikus és néha érthetetlen (persze, mondod, az én európai logikámmal és már megint mi ez: na jó, de nem olyan dolgokra gondolok, amiken már úgy átlendült az ember itt meg ott, Kambóban főleg, mert az egy, hanem van más is itt, de erre lesz sok kedves példa, meg nem rossz értelemben mondom ezt nyílván, hanem mert csak úgy, egész egyszerűen, mert érthetetlen. A feladat persze megérteni, és új gondolkodásmóddal közelíteni, de ehhez idő kell / fading voice...).

Hiába olvas sokat az ember történelemről, vallásról, tudja, hogy nagyon érzékeny viszonyok alakultak itt ki, nem csak most, hanem mondjuk 500 éve, és óvatosnak kell lenni, nem csak politikai értelemben, de a nagyon-nagyon sokféle itt élő népek miatti különbségek értelmében is. Ez persze, nyíííílván, gyakorlatban másképp néz ki.

Itt most találkozik az évszázados hagyományvilág a nagyon mai káosszal, én nem is értem, hogy az idősebbek hogyan viselik valójában ezt a hirtelen váltást – sokak szemében azt látom, hogy ők sem egyelőre. Hirtelen kezdett el özönleni a „minden”, és jóval nagyobb intenzitással, mint máshol.

Én naív, ha megpróbáltam vizualizálni, hogy mi lesz itt pl. a hétköznapok szintjén, arra gondoltam, hogy Kambószerűen lesz rengeteg utcai kajaárusok, kis helyi kajáldák, nyílván fontos cikkek boltjai, sok-sok ruha, alapcikkek sora stb, kulturális intézetek, piacok, és persze, itt-ott feltűnő külföldi vállalatok, néhány telefonbolt, autószerelő stb, de éjszaka pl. inkább sötét lesz és nagyon nyugi, és persze próbáltam nem elképzelni semmit, de mégis meglepődtem és utólag röhögök magamon. Hozzáteszem, mindez, amit most tapasztalok, Yangont illeti és nem a kis városokat, ahol valószínűleg ez még talán igazabb (bár már ki tudja). Yangon az üzleti központ és az ország legnagyobb városa, olyan 5-6 millió emberrel. Dúl itt az élet és a „felszabadult” életérzés, persze mértkétartóan és felszínesen egyelőre (azaz az emberek gondolkodása még nem változott meg úgy és annyira, sőt, és hivatalosan rengeteg hátrányos törvény maradt még érvényben, bármikor történhet bármi, azaz bármi), és főleg a nagyon fiataloknál érződik mindez, de dúlni dúl. Na de, ennél sokkal bonyoltutabb a helyzet, és ez így ebben a formában „nem igaz”, szóval mondjuk így, amit leírtam most, az volt az első nap érzése. A másodiké majd kéőbb jön.

Április 6, 19.30 körül leszállt a gép Yangonban. Még Chiang Mai repülőterén megállapítottuk Matyival, 4 óra várakozás után, hogy foggalmunk sincs mire számítsunk úgy igazán, és azért eléggé izgulunk, na. Kezdjük a vízummal, reméljük minden ok lesz. A szállás kapcsán, indulás előtt két nappal annyi változás történt, hogy a szervezet, akinek Matyi dolgozik, és amiért Chiang Maiba mentünk 5 napra, mert ott is van egy központjuk és ott vette át a projekteket meg lett „betanítva”, meglebegtette, hogy az egyik volt irodájukat szolgálati lakássá alakítják, és indításnak, a két hét beígért guesthouse-os szállás helyett, megkaphatjuk egy hónapra e bizonyos lakást (a projekt hosszú távú, hiszen ez lenne a jövőben a szervezet szolgálati lakása). Január óta tervezgették és már abszolút zajlik a költözés, és így meg úgy, volt ez csütörtök este (vasárnap érkeztünk). Nagyon jól hangzott, főleg, hogy az előzetes tájékozódás alapján egyetlen nehéz feladat van (a vízumon kívül, ha 30 naposnál hosszabbat akar az ember), az a szállás, ha külföldi vagy. Nagyon drága, a budapesti árakról indul, és a csillagos ég a határ, plusz a legtöbb esetben, fél, de inkább egy évnyi lakbért ki kell előre fizetni. Bankkártya, utalás itt még annyira nem működik, ha igen, nehézkes, és ugye az embernél nem feltétlenül van ennyi pénz csak úgy (talán itt a nagyobb bibi).

Szóval remek ötletnek indult, milyen klassz, egy egész lakás a miénk három hétnyi guesthouse-ozás után, de ezzel együtt volt teljesen elképzelhetetlen, hogy mi vár ránk. És nem azért, mert nem olvastunk el mindent és kérdeztünk meg mindent, hanem mert egyfelől sok ellentmondással bírtak a beszámolók, másrészt meg ettől függetlenül, elképzelhetetlen volt és kész.

A régi Ferihegyre emlékeztető, virágokkal és Happy New Year feliratokkal borított reptéren vártak minket (ez olyan jó érzés, Chiang Maiban pl. "My. Matyas" tábla várt minket :)), a szervezet egyik logisztikusa, és a tesója (nagyon kedves volt). Mivel mindenhol mindenki azt írta, hogy 9 után ne reménykedj semmiben, se kaja, se bolt, és 8.15 volt akkor, próbáltuk finoman megpendíteni, hogy amennyiben nincsen semmi ott a környéken, ahova megyünk, akkor nagyon megköszönnénk, ha beugorhatnánk vízért, cigiért és valami falatért egy boltba. De persze ha van minden ott a helyszínen, akkor felesleges és repüljünk.

És közben mentünk, és közben már kikötöttünk egy óriási bevásárlóközpontszerűnél (közben a hátsóülésről olyanokat mondtuk udvariasan, hogy kis bolt is megteszi, nem akarjuk az idejüket rabolni, csak hát reggel óta nem ettünk normálisat). Ott az alagsorban leparkolva bevezetődtünk egy nagy, pontosabban óriási élelmiszerboltba. A férfiakon ing vagy póló és aprókockás, köldök alatt megcsavart szoknyaszerű (longhyi), szinte mindenki arca bekenve drappszínű valamivel, olyan homokos krémmel, a nők nagyon szép anyagokban pásztáztak, hosszúszoknya-hozzáillő blúz, óriási tülekedés, nyűzsgés, rengetegen, és valami nagyon komoly dufta (tényleg, kőkemény tucctucc! nem jutottunk szóhoz) szólt a hangszóróban, vizipiszolyok és művirágok mindenhol (the Water Festival is coming you know). Fesztivál. És persze a bolt tele mindennel, azaz mindennel, amit megkívánhat az ember, szuper, kaja!!! De kísérőnk, bármihez nyúltam, azt mondta nagy vigyorral, hogy az már van vagy majd kint (én meg elég éhes voltam, és az érkezés sokkja, meg a hely miatt nem igazán gondolkodtam, Matyi, mint érkező munkatárs próbált hasznosan csevegni közben): víz van, helyi péksütiszerűt kint vegyünk, (sört nem mertünk így egyből), az így, az úgy (én persze nagyon udvariasan mosolyogtam és beleegyeztem mindenbe) úgyhogy lett belőle 3 in 1 kv meg egy cigi és „kint vettem” 4 mazsolás zsemlét (én azt hittem, hogy sós kaját is mutat, de mondom, itt nem annyira sikerült kitalálni, ki mit szeretne, menjünk, menjünk). Mentünk tovább autóval, nagy sugárutak, pálmák, nagy háztömbök, irodaházak, persze van írtórégi és nagyon új, és egyre nagyobb élet volt, majd megérkeztünk egy utcába, ahol méterenként egy talicskás kajaárus volt, műanygaszékes kajahelyek milliói, villogó boltok és egyebek. Szólt a zene (light dufta), és annyi ember volt, mint Siem Reap belvárosában csúcsidőben, ott azon az egy szakaszon. Mindenki ment, evett, kajabált, bételt rágott és köpködött és krákogott. Rengeteg autó, teherautó, busz, truck, szóval rengeteg (motort és biciklit tilos a városban használni. Biciklizni néha lehet látni embereket, de motor egy sincs sehol): az autós számára az ember egy hangya, és a fék nem létező fogalom, csak ha meg kell állni. Ezért futni kell, mindig. Futottunk, akkor épp elsőkézből érkező tapasztalatból.

Nem értettük, hogy most akkor miért is álltunk meg ott ahol, meg itt van minden, és fél 10 és pörög az egész és szuper, de végre itt voltunk és már ez hihetetlen volt.

Egy észrevehetetlen bejáratot céloztunk meg, amiben (!) egy varrógépnél varrtak éppen, ott mentünk be. Rendkívül szűk lépcsőkön fel a 4.-re, a végére már zseblámpával. Belépünk egy klassz méretű erkélyre és be a „lakásba”. Kinyílt az ajtó és egy fehér-zölddel lecsempézett nagy szoba-tér állt előttünk, könyvekkel, asztalokkal. Polcokkal, gépekkel.

Sebaj, biztos csak nem sikerült még ezeket elpakolni. Benyitunk a „szobánkba”: amennyiben mondjuk 2,5 méter széles, és 4 hosszú, az ajtón belépve feltárult a plafonig csempézett tér, jobbra egy 2 méter széles és 2,4 hosszú (mondjuk) duplaágy áll, vadiúj, mögötte beszorítva egy megközelíthetetlen komód és 3 cukifüggönyös ablak, ami a nagyszobára (!) néz. Meg új ágynemű. Meg Lúívitton mintás szuperpuha szőrös takaró és egy flakon sampon (!!!), 2 törülközővel. Ez volt a meeting room korábban, mondta kísérőnk nagyon büszkén (láthatóan nem volt egyszerű kipakolni miattunk). No lássuk, mi van még: konyha van, hűtő nélkül persze, meg nincs platni, de mosogatócsap az van meg sok üres konyhaszekrény, meg van könyvtár. Van esetleg „toilet”? Persze, és kinyitja egy szűk pottyantósnak az ajtaját: hehe, magamban, de jó lesz – amúgy szép tiszta volt ahhoz képest. Na jó... és hol tudunk zuhanyozni? Kinyitja megint a pottyantós ajtaját: nézzük a pottyantó lyuk felett kilógó zuhanyfejet, már nem annyira hehe. De ez nem működik, huh. És kinyit egy másik ajtót: ott egy angol-wc (magamban: hurrá!) meg egy szürke hordószerű tartály. Félve utalok arra, nem látunk zuhanyrózsát. Hát igen mondja, ezt így szoktuk, és kiemeli a tálkát a vízzel teli tartályból (na jó, az egy dolog, ha valaki így, de itt igazából azért nem volt, mert ez egy iroda volt és nem zuhanyzott senki, de fiús zavarában, mivel nem volt kialakítva a lakás még, és megcsúsztak a költözéssel, mosolyogva azt mondta, hogy ezt így itt.). Magyarán nem sikerült tervszerűen átköltözni és legalább kicsit kipofozni a helyet. Vajon miért nem készítettek fel erre lelkileg (egy kicsit?).

Hálásan köszöntük a sampont, meg az ágyat, mert azon mindenki nagyon sokat munkálkodott az egész szervezetben, well, then see you tomorrow at the office, mondta Matyi. Ja igen, holnap reggel még néhányan ide jönnek dolgozni, amíg nincs átköltözve az egész iroda. Oh well, what time? Around 9. Oh well.

Már csak annyi volt aznap este, hogy kiderült, amikor 5 perccel kísérőnk távozása után futottunk le egy sörért feszültségoldás gyanánt, hogy nincs kulcsunk a lenti rácshoz (de egy néni kegyes volt velünk és kézzel-lábbal megbeszéltük, hogy kifutunk és jövünk kajával meg sörrel és ő megvár minket és visszaenged).

Kellett mondjuk 1 óra, míg szépen átbillentünk és a dolgok jó oldalát láttuk, de sikerült és legyintettünk, jót nevettünk a dolgon. Sampon, miért pont sampon? (A lényeges pont.) Amúgy is, „holnap megkérjük őket, hogy legyen inkább az eredeti terv” és átmegyünk a guesthouse-ba, mert a tálkás fürdés jó dolog ugye, de lassan egy hónapja úton vagyunk és amúgy is. Meg nem tudunk kipakolni, nincs hova, nincs egy tükör, meg egy iroda közepén vagyunk. És minden nap ott vannak emberek (csak 3, de ugye). Meg meg, és már lelkileg felkészültünk egy pici kényelemre és egy hónapos stabilitásra (legalább, mert szó van róla, hogy hosszú távon kivegyük).

Az egyből öt nap lett, mert semmi sem olyan egyszerű, de ezt a fejezetet máskor írom meg. De tök jó, az ember alkalmazkodik, remél és szépen alakítja magát és környezetét. A vegyes cikkek boljtában már jól ismernek minket.

Végül sikerült átbeszélnünk a terveket a szervezettel és április végéig kis haladékot kaptunk, hogy eldöntsük, hol és hogyan lakjunk (ők meg pl. kiköltöznek addig...) és, tattadadam: majd akkor meglátjuk! Addig meg megkaptuk a guesthouse kártyát 10 napra.

Azóta minden nap tele van felfedezéssel, örömmel és meglepetéssel, és nagyon jól érezzük magunkat, tátott szájjal nézünk és figyelünk. Én járom a várost, munkát keresek egyfolytában, kalandozom, és egyre viccesebbeket eszünk.

Matyi már érkezésünk utáni hétfő reggel 9-kor munkába állt, és egy kemény hét után most 10 napig nem dolgozik... mert Vízfesztivál van!!!!!

Tegnap dél körül átjöttünk a belvárosba (eddig kicsit kijjebb voltunk, Északra, Kamayut Townshipben kérem szépen) és egy nagyon helyes guesthouse-ban időzünk a dzsumbuj közepén.

A fesztivál kapcsán hamarosan tudósítónk jelentkezik a helyszínről.

(Nagyon lassú itt most az internettó, úgyhogy egy kép dukál csak egyelőre: címe: terasz kiláttással, első lakásunkból ezt láttunk (részben)).

Eldöntöttük, hogy szombat reggel, 29-én, hajnal 4 körül kelünk, házi főmanusszal lebeszélve 4.45-kor indulunk tuktukkal, és sötétben felgyalogolunk a Phnom Bok csúcsra: ott köszöntjük az első napsugarakat. Ehhez előző este, pontosabban késődélután eltuktukoztunk a pénztárakhoz (biciklivel akartunk, de kicsúsztunk az időből, nyílván miattam) és kicsit sétáltunk még a nagy híres Angkor Watnál. Jó volt újra ott, Matyi szerint sokkal feketébb, mint volt, de így is tökéletes volt az élmény. Bemelegítés: pipa.

Majdnem sikerült a terv szerint elindulni, én még a tuktuktól visszarohantam a belépőmért (valahogy amióta itt vagyunk, kicsit szervezetlenebb vagyok), és belevágtunk az „éjszakába”. Ahogy mentünk, szép lassan felkelt a vidék, asszonyok tüzet rakva főzték a reggeli levest a házak alatt, köszöntött a kakas, darabolták a pirkadat előtt levágott állatokat. Az a 10 perc késve indulás, plusz, hogy a tuktuk kicsit lassabb volt a tervezettnél pont annyit számított, hogy loholni kellett a meredek 600 lépcsőfokon, de felértünk (levegőt csak később kaptunk). Az első felbukkanó sugár már vígan táncolt az égen, de nem baj, mert a fák miatt úgysem láttuk volna tökéletesen a nagy pillanatot (enélkül is lélegzetelállító volt a látvány). Lentről felkísért minket a helyi kutya, nagyon rendes volt, felérve (szerencsére tényleg senki sehol), sikeresen felriasztottuk a kunyhóban függőágyában édesdeden szundikáló mondjuk gondnokot. A nap lángolt, meleg, csend, állathangok, no meg a hegy lábánál zajló esküvő hajnali maradékkornyikálása. Duriánfa, mangófa, madarak és napsugár, nem beszélve a kedvenc fámról, a chompei fáról, mely szószerint megkoronázta a látványt.

Szigorúan meg volt tervezve a nap. Következő állomás Banteay Samre volt, korban kicsit későbbi templom, mint előző társa (amely amúgy a pár nappal korábban látott Phnom Krom tesója). Itt már kicsit több turistával kellett megküzdenünk, de ez a hely is varázslatos volt (a toplistát ennek ellenére egy jó darabig a Bok vezeti majd). Ezután ittuk első kávénkat, reggel 10-kor (a késés miatt reggel már nem kockáztattunk), akkor következett be az első holtpont – kellett némi idő, míg összeszedjük magunkat. Nota Bene: az éve egyik legmelegebb napja volt, a napon simán 45 fok volt (Tuktuk Úr, amúgy Teach, itt éppen egy függőágyban aludt, míg ránk várt). Tovább mentünk Pre Rupba, amelyet eléggé megrágott már az idő vasfoga és szerencsésen a tövében vezették el a nagy utat, viszont nagyon erőteljes teret képez. Ott már grillen forgatott halnak éreztem magam, de még mindig nagy élvezettel másztunk. Egy nem túl jó ebéd és némi hűsítő söröcske után vágtunk neki a délutáni szekciónak: az első állomásra érve konstatáltuk, hogy mindketten lecsuklott fejjel zötykölődtünk a tuktutkban már több kilómétere, és semmi esélyünk nem volt a felüdülésre. Némileg tompa állapotban, de a szőrös kis Loleit megnéztük, ananász-munícióval érkeztünk Preah Ko templomához. „Szent tehén”, ezt jelenti a neve, és ott voltak, farkasszemet nézve az oroszlánokkal! Mivel úgy döntöttünk, hogy ha már a nappal keltünk, megvárjuk a búcsú idejét is, befészkeltük magunkat a forró kőre, mert még korán volt (később akartunk ebéd után indulni, de Tuktuk Úrnak esküvőre kellett mennie, ezért akkor indultunk, amikor ő mondta. Nem baj, vártunk...) És akkor Bakong következett, ott már főleg ültünk, és néztük a helyi gyerekeket, amint vérfagyasztó sebeséggel futkároztak a romokon, hangosan meghuhogva a dzsungel fölé szálló léghajót. És akkor nap lebukott a fák mögött....

[Illusztrációk alább találhatóak, appendixben.]

Mielőtt komolyabb kulturális vizekre eveznénk, muszáj a mélyreható, tudományos munkával rögzített dokumentáció segítségével vázlatos képet festenem a Siem Reapban, és általában Kambodzsában virágzó kisiparos tevékenységről. Gondolom nehéz nem ironikusnak érteni a szavaimat, pedig komolyan mondom, hogy nagy tisztelettel és tátott szájjal figyelem az egyszerre ősrégi eszközöket felvonultató, viszont teljesen működőképes produktumokat létrehozó ügyködéseket – itt a szépséghiba kikerülése persze nem prioritás. Találékonyságból rendben vagyunk és persze nem csak a szószerinti kisiparosról és maszekről van szó, hanem általában véve, különböző tevékenységi körökről, bizonyos foglalkozások, hivatások képviseletéről. Sajnos a körkép nem teljes, hiányzik például a dobogós piaci szépségszalon és egy csomó más, de kezdetnek megteszi.

Siem Reapban a legkülönb szakmák bukkannak fel, nem is olyan titkos helyeken, és mondhatni, mindegyikből létezik helyi specifikum a picit világiasabb megoldás mellett. A legfeltűnőbb talán a benzinkutasság alternatív fogalma: nem nádcukorszörp, hanem finom üzemanyagocska lakozik azokban a Johnnie Walkeres és egyéb (műanyag)üvegekben, melyek egy fémszerkezetre állítva, rongyból gyűrt kupakkal várják a robogókat, hogy szomjukat oltsák, természetesen a kutaknál sokkal olcsóbb összegért. Egy-egy szofisztikáltabb helyen hordó is van, különleges csapolási módszerrel.

Egyes szakmák csak kisebb, a járda szélére állított asztalokkal vannak jelen a forgalomban, a kulcsmásoló és a cipész pl. a kempingasztalos módszerrel is lazán elboldogul – minek nagyobb felhajtás.

A khmerek imádnak fodrászhoz járni, rengeteg a borbély és a „bjútiszalún”, „Lady, I can fix you” mondattal csalogatnak (a kétértelműség ellenére). Persze ebből is van szofisztikált, és egészen „bézik”, végül is gyors hajvágáshoz vagy reggeli borotválkozáshoz nem kell sok laca-faca. A legmeglepőbb ezen a téren továbbra is a az óriásplakátokon annál inkább reklámozott fehérítő krém, amitől max hamuszürke-színe lesz az embernek, és egyes nők elképesztő szinten űzik. A szalonokban ez komoly téma.

Vasárnap, pontosabban Március 30-án elég korán elkezdtem pakolni a guesthouse-szobánk 3 négyzetméterén: a feladat az volt, hogy átvariáljam az összes táskánkat fapados operációs rendszerbe, eközben Matyi komoly dolgokkal foglalkozott saját területen, mikor is, olyan reggel 10 körül, a 40 fokban elszállt a villany, no more finom ventillátor és no more internet (de az amúgy is olyan ritka vendég volt, viszont a laptop egyszer ugye lemerül és kellett írni-írni sokat). Mivel a SR-Bangkok visszafelé busszal abszolválandó út előtt álltunk, mindenképpen el kellett néhány dolgot intézni: elindultunk, gondolván kilépve a betonnyelünkről, a sarkon már minden rendben lesz. De tőlünk több kilóméterre is akadozott az ellátás, útunkon a ventillátorok csak álltak és meredtek a melegbe, mindenki furán fészkelődött. Az „Old Market”-en fel-le kapcsolódott a világítás, így a sötétebb zegzugokban ügyködő árusok konkrétan elkezdtek bezárni (és ennek ellenére horror-árat mondtak nekem a licsire és a rambutánra, úgyhogy nem tudtunk megegyezni). Elérkezve a város egyik legelitebb cukrászda-kajáldájához (nyílván francőzis), ahol gondoltunk, mindenképpen kell lennie valahogy áramnak, az ajtónál megkérdeztük a beengedőfiút  a kérdésről. Kicsit furán meredt ránk, és mire kimondta a perszét, már nem volt – igaz, hamar bekapcsolt a generátoruk, kár lenne a sok crème brulée-ért. Mivel csak bent volt konnektor és persze ez 20 fokos, ha nem 18 fokos lehűtött szörnyű légkondicionált hideggel járt volna, mégsem merészkedtünk be – kis idővel az íreknél találtunk menedéket. Mindez jól illusztrálja a tényt, hogy SR-ban villanyszerelőnek nem egyszerű lenni, és komoly kihívás egy-egy kisebb problémára megoldást találni a kábelrengetegben. Egy másik igen látványos szakmát az építkezések képviselik. Rejtély egyelőre, hogy pontosan hogyan alkották meg az Angkor-kori templomokat, mármint technikailag. Nos hát érdemes lenne a mai állványozási technikából kiindúlni, mert ennél nagyobb művészet kevés van. És minden pöpecül és „hibátlanul” áll a lábán, tehát a megoldást valahol tényleg ezen a területen kell keresni, még ha első ránézésre nem is gondolánk. Itt zárójelben jegyzem meg, hogy praktikusság terén nagyon menő az „öntött korlát és ornamentika” technika, egyszerű és nagyszerű: a kertben kiöntöd a kívánt építészeti elemet, megszárítod, és kész, beilleszthető!

A titkok titka és a bizniszek biznisze viszont nem itt lelhető: Brad Pitt és George Clooney nem semmi, a legnehezebb időkben is találnak maguknak jól fizető munkát és nem is akármilyen klassz termékeket hirdetnek! A halas masszázstól – elnézést, ha vannak fanatikusai – én konkrétan írtózom, a „please, feed our hungry fish (with) your dead skin” felirat hab a tortán. Dr. Fish előtt viszont le a kalappal, a Keresztapa sem csinálta volna jobban! A hírnévnél tartva az OK Advertising és Printing talán a város legjobban működő  vállalata ezen a téren (szerintem Dr. Fish remekművét is ők jegyszik), délutánonként a legkomolyabb méretű világítótáblákat szerelik és nem ismerik a tréfát! Azt nem tudom, hogy az üzlet felett látható felirat az ifjabb és idősebb „OK” vállalkozását takarja-e, vagy, hasonlóan a Bangkokban látottakhoz, ahol is a nagy sugárutakból kinővő aranyszínű „fényképtartókban” a fiatal királyt látjuk, ahogy vadászik aztán meg idősebb korában, ahogyan valamit látogat (ez a „néz” dolog ott is dívik), az „OK”-vállalkozót látjuk fiatalon és most idősen, „lám milyen régi a cég” marketing üzletfogás kombójaként. Mindenesetre hatásos.

Még 2007-ből megmardt néhány olyan helyszín a városban, amelyet feltétlenül meg akartam újra nézni: ilyen volt a folyópart a denevéres fákkal övezett parkkal szemközt, ahol, ha átmegyünk a hídon és észak felé indulunk el, legalábbis annó, egészen szürreális helyek bukkantak fel, köztük az akkor még egyáltalán nem híres Angkor Wat in Miniature-ös bácsika kertje a szomszéd krokodilfarmossal együtt. Amellett található a sarkon egy katolikus templom, amolyan faház-szerű és lábakon áll, a hely kialakításából ítélve inkább a buddhista szentélyeknél alkalmazandó „menetre” utal leginkább a templom, de végeredményben van ott egy „oltár” is. Igazából ikonográfiailag érdekes a történet, ahogyan a csúcsos fejdíszes Máriától eljutunk 6 méterrel odébb a villanykörtés-gloriás „Ave Maria” megoldásig, és annak közvetlen közelében találkozunk a pink-zöld avatárokkal, a négyből egynek hoppá szakálla is nőtt! A kisded meg ahol van, csupaszív, és kitárt karokkal köszönti a híveket – mosolyog minden szobor, ezzel a látvánnyal valahogy jobb lelkiállapottal távozik az ember a „szent helyről”...

Egyébként a folyóparton visszafelé sétálva láttam meg a helyi Rescue Team-et, a Hoff elbújna, ha látná a konkurenciát, de erőssen. És akkor majdnem végezetül még egy pillanatkép, ez pedig visszafelé a folyótól a denevéres park mellett található kedvenc szentélyemnél van: van, aki madarakat és különféle állatokat árul, amiket azért fognak el, hogy aztán meg lehessen venni őket a szentélynél, majd együttérzéssel elengedni – na igen, de ez van –, a „virágárusok” pedig Buddhának adományozható ajándékokat árulnak igazából, a banántól a gyönyörű lótuszig és illatozó jázminharangokon át. De van, amikor Buddha cigit kap, vagy fantát, neki is hullámzó napjai vannak.

A könyvesboltban nagyon klassz borítókat találtam, és bárgyú aggyal valamilyért úgy gondoltam, hogy tanmese-képel ellátott füzetek ezek: de még jobb, regények! Kb. 200 forintba kerül egy, legszívesebben elhoztam volna az összeset (persze egy betűt nem értek belőlük, de olyan szép a tördelése is, na meg a borító a lényeg) de jobb is, mert grammra pontosan pakoltunk be a fapados légitársasághoz, mellyel tovarepültünk azóta.

A kedvenc felfedezésem a „foglalkozások” terén a pálmafára illeszthető bot-létra, amivel játszi könnyedséggel lehet kókuszokra szert tenni. Van, aki enélkül is megoldja, de gondolom ez így könnyebb. Több helyen láttam, de mégis csak a legstílusosabb a nagy angkori templomnál szedni a finom zöld golyót – és akkor átvezetésképpen a következő poszthoz az utolsó kép egy feladvány is egyben: Matyival elrejtettünk egy foglalkozást a képen, tessék megtalálni!     

(Ezt tegnap írtam, de nem volt internet J most már nem írom át...)

Ma egy igazán „lucky day”-re ébredtünk, mégpedig két okból kifolyólag (Mami, ne figyelj). Az egyik, hogy kétszer is simán túléltem egy „hárman ülünk a robogón” utaztatást – oda/vissza, a másik, hogy egyelőre úgy tűnik minden a legnagyobb rendben, miután a lehető leghelyibb étteremben ettünk. Ezenkívül elmondható, hogy ma láttam éltemben előszőr, hogy néz ki egy felboncolt teknősbéka.

Na de, kezdjük a tegnap délutánnal: miután, szokás szerint azzal telt el a délelőtt és koradélután, hogy Matyi szakdolgozatot ír és / vagy előkészületeket végez a munkájához, én pedig néha lelkesen, néha reménytelenül motivációs leveleket és életrajzokat küldözgetek, lebeszéltük a főnöknő főmanuszával, aki egyben tuktuk-vezető is, hogy elvisz minket egy kevéssé ismert templomhoz, pontosabban két templomhoz dél felé. Eredetileg biciklivel akartunk menni, aztán megriadtunk a tűző napon 20 kilométer tekeréstől, meg így jött ki a lépés (hosszú).

Felkerekedtünk tehát három körül, és a lehető legpöpecebb közlekedési eszközzel, a tuktukkal elindultunk messzi tájak felé. A tuktukban az a jó, hogy kényelmes, mindent látsz, pacsizhatsz a szomszéd motorossal, beszívhatod a port és a finom levegőt, meg egyáltalán. Lehet cigizni – ez Matyi kedvenc része.

Én nem igazán tudtam, hogy pontosan merre megyünk, annyi biztosnak tűnt, hogy számomra teljesen ismeretlen terepen járunk. Építkezések balra, sokasodó „vegyes árucikk” boltok jobbra s balra, kertes házikók (lábakon a legtöbb), és egyre kevesebb csicsa. Egyszer csak letértünk a hullámvasútról jobbra, az erdősebb rész felé. Csend, nyugalom, szemétégetés, kakasok, tyúkok és tényleg édes levegő.

Az első romhelyen néhány helyi iskolás röhögcsélt a lépcsőkön, amúgy teljesen egymagunk járkáltunk. A vezetőnk látván, hogy a helyi erők épp szépítgetík a templomot, rögvest nekiállt nyakig cementesnek lenni és segíteni a szent hely felújítását - merthogy a rom előtt volt egy újabb templomocska (?). Ettől függetlenül az eredeti építményben a helyiek rendszeres tiszteletüket teszik, a füstölő és egyebek legalábbis a helyükön voltak. Körbejártunk rendesen mindent, kicsit vártunk, míg a vezetőnk befejezi spontán alakult feladatát, aztán elindultunk a következő állomás felé, Phnom Krom felé. Az útviszonyok továbbra is izgalmasak voltak, és egyszercsak felbukkant a láthatáron a Domb (a teljesen lapos vidéken a három közül az egyik, és mind a hármon elvileg van rom). Mivel épp derékszögben hajoltam ki a járműből, próbálván a lótuszmezőket lefényképezni, vezetőnk úgy gondolta ideje felajánli egy pár perces stoppot. Az úttól jobbra egy erős lejtő, ott kezdődik a mocsaras állóvíz, s a szélén elszórva feltűnt egy-két bambuszbódé: fogadóink valószínűleg ott is laktak, de nem mernék rá megesküdni. Mindenesetre fiatalasszony, két gyerek, papó és akkor átléptünk lakukon, megígértük, hogy visszafelé veszünk egy lótuszvirágot. Voltunk is a lápon, lett virágunk is J Azért ez a lótusz egy gyönyörű dolog. Vezetőnk felcsigázva kíváncsiságunkon, a dombhoz érve az egyértelműen sok műanyagszékes kajolda-bódé között rejtőző bejáraton túlhajtott, és 200 méterrel arrébb félrehúzódott egy elég erősen szegény résznél, és próbálta elmondani nekünk (kérdésünkre, hogy pontosan mi történik), hogy most itt kitesz minket, ő arrébb lesz a bejáratnál és akkor sétáljunk be és ott vannak a poor people-ok. Őőő, mondtuk, de mosolyogva elhajtott, és ott maradtunk. Alapvetően nem egészen értettük, ő mire gondolt (valószínűleg csupa jóindulatból úgy vélte, hogy a vidéki valóság ezen részét is közelről meg akarjuk vizsgálni), mi nem annyira éreztük túl helyénvalónak a helyzetet, és úgy döntöttünk, hogy inkább a bejárat felé vesszük az irányt. Felmentünk sok-sok lépcsőn, közben balra lent komoly előkészületek folytak egy esküvőhöz: mint ma délben kiderült, Kambodzsában érdemes elmenni a jóshoz, ha éppen készülsz valami nagyra (házfelújítás, esküvő, stb.): a jós megmondja, melyik napok megfelelőek ehhez, legyen az akár hétközben. Persze az idők változnak, és egyre többen hétvégén tartják az esküvőt, én mindenesetre pártolom a jós-rendelkezéses módszert meg a hétköznapokat is, főleg, ha három napig tart (a harmadik napon jön el az összes ismerős, akár ötszáz ember is – és mindenki belead egy kicsit, hogy a fiatal párnak könnyebb kezdése legyen). No, felértünk a lépcső tetejére: azt sejtettük, hogy elvileg fizetős helyen vagyunk, mert a helyi Apsara társaság már szinte mindent azzá tett, de mivel közel délután öt volt, gondoltuk csak beengednek, ahogy a régi szép időkben (mivel olyan hat körül sötétedik, régen bengedtek arra az egy órára). A kanyarban egy fiúkával hosszasan tárgyalva végül megegyeztünk egy szerényebb összegben, és beengedett (mert szerinte fél 6 volt az ingyen beengedés), úgyhogy kaptathattunk tovább fel a dombra. Gyönyörű rizsföldek tárulkoztak elénk, tiszta plüss-pázsit volt a látvány a száraz évszak ellenére. Legfelül először egy újabb templomra bukkantunk, és ezt némileg csalódottan konstatáltuk, mivel azt hittük, hogy itt romos dologgal lesz dolgunk. Kisétáltunk a kitaposott kilátóig, és láss csodát, messziről felbukkant A rom. Közelebb érve, előtűnt egy-két újépítésű bunkerebb típusú de mégis „szép” épület, komoly antenna felszerelkezés egészítette ki a látképet: mi a vörös khmerekre tippeltünk, mármint hogy a hely átalakítása az ő művük lehetett, lévén nagyon jó búvóhely lehetett, de azt írták valahol, hogy a tengerészet műve. Mindegy. Amúgy a hely, egy minimális kertészkedéssel kis Paradicsom lehetne, de így sem rossz. Senki sehol, néhány lézengő szerzetes, és a domb végén lelátás a csendes földekre. Épp befészkelődtünk a nyugis naplementéhez, amikor megjelent egy fickó (amolyan a világot bejárom sportcipőben), és egy csapat angol, akik scarlettjohansson hangaláfestéssel itták a frizzante wine-ukat hozott üvegpohárban és hangosan magyaráztak végig. Ez némileg levett a hangulatból... De ott volt a mókus meg a nap, és a kevéssé pótolható látvány. Amikor úgy éreztük itt volt a csúcspont elindultunk lefelé, és az igazi napnyugtát már a tuktukban hazafelé száguldva éltük meg.

Az esti levelírás során Matyi sürgönyzött az egyik ex-kolléga-tanár-ismerősének, hogy találkozzanak a napokban, és hogy hol is tartózkodunk pontosan. Ma dél körül meg is jelent a kedves barát és mosolyogva invitált engem is ebédelni (úgy volt, hogy a régi idők kedvéért csak Matyival ebédel). „3 on the motorbike – are you sure? Yes of course”, és kapaszkodtam leghátul, valahogy nem bíztam a robogó egyensúlyában, a buckáknál, kihajtásoknál, sávváltásoknál főleg, de végül sima ügy volt, büszkén szálltam le a kis járgányról.

Addigra ugye megjártuk a piacot: nem volt olyan reggel, mert kb. 8 körül vonultunk ki (a cél a banán és rambutan vagy licsi beszerzése volt, de olyan komoly árakat mondtak utóbbiakra, hogy feladtam, majd újult erővel talán holnap). Még frissen mocorogtak a halak. A négyzet alakú piac szélein vannak a bejáratok: a bevezetőszakaszon operatívkodnak a kisebb termelők, ők földről árulnak, teljesen friss portékát természetesen, amit reggel szedtek. Egyre beljebb a négyzet közepe felé szintén minden friss, csak kicsit komolyabb a kiszerelés mennyisége és a tárolási technika: van jég a hűtésre (!!!), és nem a földön van (ettől függetlenül van egy két meglepetés-lakó a standokon). Az áru még friss, az illatok is rendben vannak, bár nem mondom, hogy nem intenzív: ezek az emelkedő hőmérséklettel egyre komolyabb felhőt képeznek, a nap végén már csak erősebb gyomorral érdemes nekivágni, de azt is simán meg lehet szokni. Kár, hogy itt nem lehet főznöm, lenne mit kipróbálni. Minden van minden formában, a belsőségektől az előre megfőzött, zsákokban várakozó tésztáktól a legdurvább gyümölcsökig és hús-rák-hal-részekig minden. A számomra legsokkolóbb termék csak szépen lassan bontakozott ki teljes valójában: ahogy haladtam (és persze annyira nem mertem fényképezni, mert így is utálatos jelenség voltam, csak olyan pikk-pakk módon kattintgattam), látom, hogy olyan fura, nagy rákszerű páncélok sorakoznak, csupaszín belsővel, de olyan szokatlan az elrendezése és az alakzatok kombinációja. Valamivel balrább, egy nő erőteljesen vág valami sokoldalú húst, nyeszet-nyeszet. Tovább haladva sajnálkozva nézek egy teknőst, aki a hátára fordítva vergődik és nem segít neki senki. Nagyobb teknős volt. Aztán összeállt a kép. De állítólag ezt csak a „big company managerek” eszik, csak úgy, hogy mutassák, milyen menők.

Miután leszálltunk a motorról, Matyi ismerőse egy abszolút helyi helyre vitt, ez is látványkonyha, csak másképp. Mi nem tudtunk volna egy ilyen helyen rendelni, lévén semmilyen útmutatás nincsen. Kaptunk több tálat, erősen gyömbéres halfalatok, csípős, valami zöldnövénnyel sült vékony pirított húsfalatok, thai bazsalikomos halleves, zöldséges hús – persze rizs, és egy kanna zöld tea. Bár előttem lebegtek a reggeli piaci képek az ételek nyers formáját illetően, annyira finom volt, hogy csak eleinte volt bennem némi félsz, és aztán már csak habzsolni kellett.

A mai napot khmer viszkivel zártuk. Nehezen találok rá szavakat: majdnem olyan, mint az eredeti halvány másolata. 

Az International Bus Stationt elhagyva elég hamar „otthonosan” fészkelődöm a műbőr ülésen, régi jóleső érzés kerít hatalmába: bár a vidék ugyanaz, és csak néhány kilóméter választ el Thaiföldtől (meg a rémséges Poipettől), rögtön felbukkantak a jellegzetes lábas khmer házikók sok növényzettel körülvéve, legelő csont és bőr marhák, a bogárfogó apparátusok (egy négyzetalakú dézsaszerűség, két bot, egy neon, és mögötte egy függőleges, széles fólia), kis szemétkupacok, sok-sok Cambodian People’s Party tábla mindenhol és vörös szálló por, ötszörösen túlpakolt járművek. Érdekes módon komolyan családias, szeretetteljes hangulat árad e látványból, még akkor is, ha tudom, hogy közelebbről nézve a faszerkezeten kívül nem sok minden van a házakban...

Siem Reapban is hasonlóan „de jó visszatérni” érzésem volt, amint beültünk a tuktukba a csomagokkal és elkezdtünk cikázni az átláthatatlan forgalomban.

Így elsőként most csak kis életképek következnek itt, hangulatok (olyan giccsesen): a nyüzsgés még nincs rajtuk, annak „értelmezhető” rögzítését még gyakorlom. (Olyan momentumokat pedig ugye sajnos nem lehet visszaadni, mint pl. a most zajló kutya-vinnyogás-koncertet, mely rendszeres jelleggel éjszakánként 2-3-szor lepörög, kemény intenzív percek, aztán elvágják a hangot. Csitt. Meg a csukló/kinevető gekkó-hang, a kedvencem!)

Bár első ránézésre sok minden változott 2007 óta, néhány nap ittlét után már azért állíthatom, hogy a városközponti átalakításokat és némi „városkép-újítást” leszámítva, az alapdolgok nagyjából a régiek. Kedves, mosolygós emberek, rengeteg szemét, mindenki dudál, rohangál, énekel, sikítozik, az autók ugyanúgy átmennek a piroson, amikor neked zöld, tuk-tukok mindenhol, lady-sir, 1 dollar, az Angkor Beer felirat mindent ural (a CPP táblák helyett), műanyagszékes kajoldák és üvegkalitkás-talicskás kajaárusok tömeges felvonulása, por, por, por, zaj, zaj, zaj.

A változatos, színes városközpontot sajnos turista-babaházzá alakították, csilli-villi égők díszitenek mindent (éjszaka „az eget is”), minden étterem szép lett és nyugatias. Még jó, hogy lehet kapni francia palacsintát egy külön francia palacsintázóban és belga sört a boltban, huh. Néhány régi hely még megvan: Dragon Soup, Khmer Kitchen, Tigre de Papier, stb, de sokkal puccosabbak és drágábbak lettek. Beépültek a központi képbe. A kaja gondolom persze ugyanolyan jó... Talán a Molly maradt meg olyan íresen, „hagyományosan” változatlannak. Amikor 2007-ben a Red Pianoban szakadó esőben ültünk megérdemelt reggelink után, a szemközti üres szeméttel teli telek, a lerobbant kis utcai talicska-kajoldák, a randa-bűzös konténer-kuka és egyebek vettek minket körbe – olyan szép volt. Vártuk, míg eláll a vízözön (próbálom megtalálni az ott készült képet, de szerintem otthon van). Nem igazán ismertem fel most azt a sarkot, egyáltalán a Pub Street(ek) egésze nem hasonlít a régi önmagához. Főleg azért nem, mert kitiltották (vagy nem tudom mit csináltak) a kolduló gyerekseregekkel, csak néhány merészkedik még elő a régi tejporos trükkel, de szegények teljesen eltűntek. Reméljük, jól vannak (pedig rengeteg apró játékot hoztunk nekik...) Igazi gasztrotúrás „prémium-hellyé” alakult át ez a rész - egyedül talán az Angkor What, a Temple és az X-Bar nem változott semmit: továbbra is üvölt a zene és mennek a koktélvödrök.

Sebaj, e körön kívül még élet az élet, zajlik az élet, az Old Market uyganolyan büdös. Tegnap elsétáltunk a Route 6-en a régi szállásadónk felé: akkor sem volt túl kuckós a nagy útról nyíló és a házhoz vezető poros nyél, de a helyi boltoktól és mindenféle napi eseményektől, a még kiépítetlen nagy úttól olyan helyiesen barátságos volt. Most inkább sok a szemét és felhúztak néhány nagy házat a bejárati nyél mellé – sztráda melletti ház lett szegény Soley ex-birodalma.

Részünkről a Smiley’s Guesthouse-ban tengetjük napjainkat, itt lakott Matyi több hónapig még 2008-ban. Nagy üdvözlés járt neki érkezéskor, kapunk is mindig finom házilag prított limeleveles-chilis-fokhagymás cukrozott snack-mogyorót délutánonként, WC-papírt már kevésbé – de szerezni azt viszont tudunk. A házi élet rendkívül élénk amúgy, legalább tizen tüsténkednek nap mint nap a kétmeletes, három nagy részből álló házban, a csapat mindig kicsit más. A főnöknő persze állandó (az ő férje vezette a helyet, de sajnos róla már csak egy fotó maradt az oltáron). Van egy főmanusza, ő mondjuk a főnöknő alatti főmanusz, mindig vidáman tesz-vesz, ő a házi tuktukos is, van egy pár csajszi még, akik segítenek, mosnak, takarítgatnak, a férfiak szerelgetnek (ők valószínűleg a csajszik férjei), vannak gyerekek, nagyon cukrok (a csajszik gyerekei) és van Ő, a csodabogár Nő (? – vagy Férfi-Nő – de nem olyan egyszerű a helyzet, mert lehet, hogy csak vaskos nőnek született férfiasabb hanggal, elég komplex személyiség mindenesetre). Ő a leghangosabb, mindig rendkívül jókedvű, hangosan gurgulázik és kajabál, mindig. Mivel a meleg miatt itt mindenki nagyon korán kel, a délelőtt vége már punnyadás, és készülődés az ebédre, majd a sziesztára (az ott van, ahol éppen éri őket az álom). A délelőtt végén, és aztán egyre sűrűbben délután, és ameddig nem bújnak elő az esti vendégek, a nagy fedett terasz alatt, a konyhaablak (nagy nyílás) mellett megy a plafonra szerelt tévé, a főszereplő. Ő nézi a legtöbbet, minden műsor kedvenc. A helyi műsoroknál hangos kommentelés, a James Bond alatt néma kuss, a khmerre szinkronizált indiai vagy kínai sorozatok alatt felháborodott sipítozás vagy hangos visongás. Csúcsfazon. Amúgy azon kívül, hogy mindent ami nehezebb, Ő csinál, Ő főz a vendégeknek – Ő, a nagy Ő.

A környék amúgy abszolút helyi, persze mindenhol vannak guesthouse-ok és hotelek, szóval nem vagyunk egyedül, de megy rendesen a rácson sütögetés, az éjszakai spontán piaci árusítás (lakkozott sült kacsa egyben fejjel és mindenféle izé mellette (a belei?), számos kisüzem (ezekről majd részletesebben egy külön posztban) és a mozi! Persze nem olyan mozi, hanem olyan mozi, ahol a sátorépület végében megy egymás mellett több képernyő, előtte hosszú széksorok és lelkes közönség: mindenki annál a műsor-sornál ül, ami számára épp a legizgalmasabb. A motorok, tuktukok kint parkolnak, bent hűs árnyék és még talán inni is lehet valamit...